CSEH KISVÁROS: JIHLAVA
Bármely város kialakulását, fejlődését nagymértékben befolyásolhatják a különleges környezeti tényezők. Jihlava ennek az állításnak ékes példája. Már létrejöttét is annak köszönheti, hogy – Csehországban először – az eljövendő város közvetlen szomszédságában már az 1230-as években ezüstteléreket fedeztek fel a területet ezüst után „körbeszaglászó” német bányászok. Ha nincs ezüsttelér, nincs új város, nincs Jihlava. Így azonban az új település rakétasebességgel fejlődésnek indult, és mint első cseh bányaváros (új kategória) fél évszázadra az ezüstbányászat egyedüli képviselője – igaz, csak rövid időre.
Különlegességnek fogható fel, hogy a város ősi, falu nagyságú magja a Jihlava folyó bal partján cseh „felségterületen” van, az új, már igazán város Morvaországba került, így Jihlava határváros lett. Ehhez még hozzájárult, hogy éppen a Bécs–Prága között akkor használatos országúton helyezkedett el. Ennek 1527 januárjában mutatkozott meg a jelentősége, ekkor utazott Bécsből Prágába Habsburg Ferdinánd, akit a mohácsi csata (1526) után a cseh rendek megválasztottak cseh királlyá. A koronázásra utazó Ferdinánd Jihlaváig postakocsin érkezett, majd gyalog áthaladva a Jihlava folyó hídján, a cseh oldalon megcsókolta az anyaföldet, megesküdött a cseh törvények betartására. Ennek emlékét őrzi a folyóparton az 1565-ben felállított emlékmű. Az évszám valószínűleg nem véletlen, hiszen húsz évvel korábban a csehek törvényszerűen megtagadták részvételüket a szászok elleni háborúban. Büntetésül az uralkodó négy ellenálló város tanácsnokát lefejeztette...
A fényes pályát befutó kisváros közvetlenül a Jihlava folyó cseh oldalán fekvő szerény falucskaként kezdte létezését a XII. század második felében. Keresztelő Szent János temploma – átépítve– ma is áll. A környék változó és bonyolult birtokviszonyai egy csapásra leegyszerűsödtek, amikor az ezüstlelőhelyek felfedezése után I. Vencel 1240-ben eldönti a bányák megnyitását, megvásárolja a környéket a tišnovi kolostortól és kijelöli az új Jihlava helyét, immár a morva oldalon. Az ezüstbányászat lehetősége a Pistov–Hybralec vonalon adódott, az új város ettől keletre helyezkedett el, és így a feltárások csak kevéssé érintették a települést.
Csehországra szinte egyszerre szakadt rá a német-római birodalomból átvett szabad királyi városok és a bányavárosok (külön kategória!) létesítésének feladata, hiszen az első cseh szabad királyi várost is csak 1220-ban alapították. Így a talán 1249-es keltezésű „Jus regale montanorum” (királyi bányajog) egyszerre szabályozza mindkét fajta város működésének alapelveit: minden város lakossága csak a bíró és az esküdtek hatalma alá tartozik, tudtán kívül „sem főúr, sem nemes, lovag, udvari vagy megyei hivatalnok nem állhat felettük joghatóságként”... A bányavárosok számára fontos volt, hogy a nemesfémbányászat anyagi hasznából az uralkodón, a fővállalkozón, illetve a vállalkozó státusban dolgozó bányászokon kívül a város – mint a terület gazdája – is részesedjen.
Mind a királyi városok, mind a bányavárosok létrehozásának kulcsfigurája a „lokátor” („elhelyező”) az a szakember, aki képes volt levezényelni egy település, akár város, akár falu létesítését. A lokátor önállóan végezte a feladatát, fizetségként általában megkapta a létrehozott város bírói tisztségét. Bár Jihlava lokátora nem ismert, a történészek valószínűleg joggal tekintik annak Eberhardot, a prágai Havel negyed alapítóját, a későbbi főpénzverő mestert (mincmistr), őt tartják egy személyben a bánya és a város életrehívójának.
Nem volt egyszerű a cseh–morva határon lévő bányaváros ügye hatalmi szempontból. Köztudomású I. Vencelnek és fiának, a későbbi II. Přemysl Ottokárnak ellenséges viszonya. A folytonos viszálykodásban belefáradt Vencel kinevezte fiát morva őrgrófnak, ami tulajdonképpen birodalmi rang volt, viszont kikötötte magának az ezüstbányák jövedelmének felét. Az ezüstbányászat már induláskor számottevő előnyt jelentett a XIII. század közepén még kis számú várossal szemben. Egyrészt a város már kezdetben jelentős, biztosnak számítható jövedelemre tett szert, másrészt a különleges helyzetben lévő Jihlavát az uralkodó is elhalmozta előnyökkel: vámmentességet kapott, a közelben lévő Německý Brodot (ma: Havlíčkův Brod) eltiltották számtalan kereskedelmi áru raktározásától, és a jogot Jihlava kapta meg. II. Přemysl Ottokár négy mérföldes körzetben – Morvaországban – szabad bányászást engedélyezett, a jihlavai bányabíróság hatáskörét kiterjesztették egész Csehországra.
A város új, mai helyén 1240 körül kezdett kiépülni, 1250-ben már volt plébániatemploma és mindkét, akkor újnak számító városi szerzetesrend – a ferences és a dominikánus – megtelepedett már. Alaprajza félúton van a tervezés nélkül nőtt (mint például a prágai Óváros bizonyos ősibb részei) és a tervezett, mérnöki rajz alapján épített városok között. Utcái bár nem nyílegyenesek, de nem is girbegurbák, háztömbjei nagyok és négyszögletűek, az alaprajz csaknem sakktáblaszerű. Az uralkodó 1270-ben „építési rend” szabályozta a város fejlődését. Elképzelhető, hogy Ottokár elégedetlen volt a kezdetben még régimódi, szokás szerint részben faépítésű várossal, és elrendelte az 1270-ben működő több tucatnyi szabad királyi város tapasztalatainak hasznosítását.
Minthogy a városoknak nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is volt a városi erődítés építése, Jihlava is felépítette városfalait az 1240-es évektől az 1270-es évek végéig, félig nyitott bástyákkal és a sarkokon négyszögletes tornyokkal, három nagy és két kisebb kapuval. Városházája egyszeri költözés és többszöri bővítés után alakult ki a mai helyén és formájában.
A régi Jihlava Keresztelő Szent János-plébániája 1257-ben adta át funkcióját az új város Szent Jakab-plébániájának, mely eléggé szokatlan módon, nem a főtéren, hanem a városfalhoz tapasztva kapott helyet. A Jihlava gazdagságát megalapozó ezüstbányászat azonnal létrehozta a pénzverdét (1249-ben). Az ezüstbányászat gazdasági előnyei azonban hamarosan köddé váltak. Amint az kiderült, Csehország geológiai adottságai a későbbiekben több helyen is lehetővé tették nagyteljesítményű bányák nyitását. Így Kutná Hora, ahol 1290 óta nagy hozamú ezüstbányászat folyt, 1300-ban megkapta a pénzverés jogát. majd a nagyobb bevételek arányában jelentősebb létesítményeket tudott létrehozni (Olasz udvar, Szent Borbála-katedrális). Az 1400-as évek elején az Olasz Udvarból irányították az országot!
Az ezüstbányászat csökkenő jelentőséggel, de az 1783-ig fennmaradt, amikor a Bányászati Hivatalt is Brünnbe helyezték át Jihlavából. Az ezüstbányászatból származó jövedelem csökkenését a város a textilipar meghonosításából igyekezett pótolni. Már 1349-ből ismert a takács céh szabályzata, a XIX. században a Habsburg-birodalom második legnagyobb textilgyártója, a posztókészítés a város jellemző ipara.
Jihlava sem maradhatott ki a cseh történelem zivataros századainak eseményeiből. II. Přemysl Ottokárnak a morvamezei csatában (1278) elszenvedett halála után Habsburg Rudolf elfoglalta Jihlavát. és a következő évben itt tartotta Ausztria és Csehország szövetségét megpecsételő dupla esküvőt: Guta leánya II. Vencellel, Přemysl Aněžka nevű lánya Rudolf szintén Rudolf nevű fiával házasodott össze. A város a huszita időkben Luxemburgi Zsigmond oldalán állt, a husziták többször hiába ostromolták, de 1432-ben felégették. 1436-ban az itteni országgyűlésben hirdették ki a „kompaktátákat”, amelyekben Róma a cseheknek engedélyezte a kétszín alatti áldozást, ez év szeptember 13-án itt fogadták el Zsigmondot cseh királynak is. 1471-ben Jihlava kibékült a táboritákkal, viszont Jiří z Poděbrad-ot nem fogadták el uralkodónak, ezért Pogyebrád György 1458-ban és 1471-ben megostromolta a várost. Amikor Pogyebrád György halála (1471) után a rendek királlyá választották Jagelló Ulászlót (Dobzse László), a katolikus ellentábor Jihlavában Rovarelli pápai legátussal megkoronáztatták Corvin Mátyást.
II. (Jagelló) Lajos (1526) halála után Jihlavában, a Prágai híd cseh oldalán tette le nevezetes esküjét I. (Habsburg) Ferdinánd. 1547-ben Jihlava egyedüliként csatlakozott a szász háborúval kapcsolatos cseh ellenálláshoz a morva városok közül, 1619-ben pedig a cseh rendekhez, de 1621-ben a már lutheránus várost lefegyverezték. A kialakult új rend szerint a választott polgármester helyett a császár jelölt ki bírót Jan Haidler helyi polgár személyében. 1645-ben elfoglalták a várost a svédek, a császáriak csak 1647-ben, egy hónapi ostrom után tudták kiűzni őket. A napóleoni háborúk alatt a franciák is, bajorok is megszállták Jihlavát.
Jihlava számos természeti csapás, tűzvész és háborús események ellenére, gazdasági erejénél fogva mindig talpra állt, és egy jó karban tartott középkori város benyomását kelti. Barokk városi erődítését lebontották, de a középkori városfalak nagyobb része, valamint öt városkapujából egy (Istenanya kapu) megmaradt. Nevezetesség a textilgyártás igényei szerint kialakult első és második emeleti raktár és bemutató helyiségek, helyi specialitások. Országos nevezetesség az épületek alatt húzódó, csaknem 25 km hosszú katakomba-rendszer, Csehország második leghosszabb földalatti labirintusa. A látogatható rész kb. tíz km, egy rövid szakasza még nem tisztázott okokból halvány zöld fényt bocsát ki. Indulás az Istenanya kaputól.
A várost az 1970-es évek elején besorolták a 35 tagból álló műemlékváros-jegyzékbe, melyeket a Paměť měst című könyvben mutattak be. Az ott közölt műemléki térkép még 2-es számmal jelöli a „Greclu”-t, mely a chebi és brünni Špalíček mintájára a kereskedők szorosan egymás melletti eredetileg fabódéit jelentette a főtéren, melyeket fokozatosan jobb minőségű, többemeletes építményekre cseréltek. Az 1980-as években lebontották, helyére modern áruházat építettek, ami sokak nem tetszését vívta ki.
Idei Mucha-túránkon útba ejtjük Jihlavát, lesz mit néznünk...
Zachár Ottó
Bohemia GPS
Látnivalók: Istenanya kapu, Plébániatemplom, katakombák
Szállás: Hotel Villa Eden, 586 01 Jihlava, 17. listopadu 8,
Megközelítés: Budapest–Brünn–Jihlava
(Megjelent: Bohemia, 2022. április–2023. március, XXX. évf. 1–4. szám, 21–23. o.
***
CSEH KISVÁROS: Moravský Krumlov
Évtizedeken át a „bakancslista” kötelező tagja volt Moravský Krumlov, mivel kastélyában lehetett megtekinteni Alfons Mucha monumentális festmény-ciklusát, a Szláv eposzt (Slovanská epopej).
Valamikor az 1250-es évek környékén Gerhard z Obřan nemes úrnak megtetszett a Rokytná folyó egyik meander szakasza. A csaknem visszazáródó folyókanyarral alkotott félsziget nyilvánvalóan alkalmatlan volt mezőgazdasági művelésre, viszont a folyó természetes védelme miatt nagyon is kínálkozott város alapítására. Jelen esetben – minthogy az alapító nem az uralkodó volt – poddanské město, azaz jobbágyváros* (mezőváros) létesítéséről lehetett szó.
Ennek legrégebbi dokumentumai eltűntek, de a városi archeológiai kutatásoknál előkerült II. Přemysl Ottokár idejében vert pénzek egyértelműen bizonyítják, hogy a település már 1270 körül létezett. Az első írásos emlék 1289-ből már városnak titulálta a települést, amelyet Vojslav várgróf igazgatott. Első lakói németek voltak. A plébániát a cseh földön nagyon elterjedt német lovagrend vezette, az első plébános bizonyos Heřman lovag. Mivel a települést nem tanács vezette, városfalak nem épültek, Moravský Krumlov ezidőben még nem nevezhető városnak. A városerődítések 1354-ben készültek el.
Moravský Krumlov sűrűn váltogatta tulajdonosait. 1313-tól 1369-ig a Luxemburgi János uralkodása alatt nagy befolyással bíró Lipa-i (ma Česká Lípa) urak birtokolták, őket váltották a Kravař-i urak 1462-ig.
A huszita háborúk alatt a kétnemzetiségű városban a huszita oldal győzött. Elűzték a német lovagokat, a korábban betelepült augusztiánusokat, sok német lakos is távozott. 1429-ig huszita helyőrség is tartózkodott a városban. 1451–52-ben itt prédikált Kapisztrán János, a Cseh Testvérek plébániáján tett vizitációja után itt hunyt el Jan Blahoslav, a Králicei Biblia fordítója.
1462-ben a város ismét a Lipa-i uraké lett, akiknek meghívására a kastélyba érkezett a bázeli egyetem orvosprofesszora: Filip Aureolus Theofrast Paracelsus von Hohenheim, hogy a tulajdonost megszabadítsa epeköveitől. Az itt töltött idő alatt megírta „Astrologia Magna” című munkájának 3. kötetét. Két év után azonban Jan z Lipé a további támogatást megszüntette, így a doktor Angliába távozott. Az 1618-as rendi lázadás után a Lipa-i urak minden vagyonukat elvesztették. Az utolsó tulajdonos Pertold Bohobud Magyarországra menekült, és Szakolcán koldusszegényen halt meg.
A Lipa-i urak után a Liechtenštejneké lett a vidék, akik Moravský Krumlovot „Liechtenštejn”-nek akarták elnevezni, de kísérletüket nem fogadták el.
Jobban haladt a lakosság visszanémetesítésének ügye. 1653-ban a még cseh többségű városban felváltva – csehül és németül – készültek a tanácsi jegyzőkönyvek, de 1666-tól már kötelezően németül.
A város nagyon megsínylette a harmincéves háborút. Sok ház lakhatatlanná vált és lassan elenyészett. Féltucatnyi tűzvész pusztította a század második felében. Oltalom keresésül a század végén monumentális, emeletes kápolnát építettek a városon kívüli dombra Szent Flórián tiszteletére.
A következő évtizedekben Liechtenštejn hercege – akinek rangjáról Moravský Krumlovot „hercegi városnak” kezdték hívni – mindent megtett a település érdekében, a háború és a tűzvészek okozta sebeket reneszánsz épületekkel begyógyította. Ily módon a gazdaságilag nem jelentős város a XVIII. század közepétől Morvaország legszebb városai közé tartozott. Ezt jól mutatja az 1730 körül készült veduta. Nemcsak a kép bal szélén látható kastély van kiváló állapotban, hanem az egész város, mindkét – külső és belső – városfal is. A kép délről mutatja a települést, így nem látható a falaktól nyugatra egy dombocskára épített Szent Flórián-kápolnát, a város egyik ékessége.
Amint a hajdan állandóan változó tulajdonosok nyilvánvalóvá teszik, Moravský Krumlov jobbágyváros volt, mely esetben a tulajdonos sokszor elvonta a városi tanács tevékenységi körét. A lakosság jobbágy státusban maradt, a várossal kapcsolatos munkákban robotra is kötelezhető volt, bár ezt pénzzel meg lehetett váltani. E város esetében főként a Liechtenštejnek vették át a tanács jogköreit és kezelték jobbágyként a lakosságot. (Csehországban az 1500-as években 290 jobbágyváros működött, melyeknek gazdasági és politikai súlya elmaradt a szabad királyi városokétól.)
Bár Moravský Krumlov a későbbi „szudéta” területen feküdt kötelező német adminisztrációval, cseh lakói mindig igyekeztek azonosságukat megőrizni. A cseh népesség az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben már erős túlsúlyba került, úgy hogy 1920-ra már csak 21,5 százalék volt német. Az 1938-as események után 1200 cseh lakos elköltözött, főként Ivančicébe. Ezután a német helyőrség betelepítése, majd a német közigazgatás megerősítése után a cseh és a német lakosság száma nagyjából kiegyenlítődött.
A város számára a II. világháború érthetetlen tragédiával végződött. Már szó szerint vége volt a háborúnak 1945. május 7–8-ra. Ámbár a Volksturm vezényletével a nép megépítette a tankárkokat és torlaszokat, de mind a katonaság, mind a közigazgatás elhagyta a várost, csupán a kastélyt őrizte kisszámú őrség. A távozó németek megbízták a cseh gazdákat, hogy vegyék át a városháza igazgatását. Ezek után az előrenyomuló szovjet hadsereg légi ereje két napig bombázta a sem gazdaságilag, sem közlekedésileg nem fontos dél-morvaországi városkát, melynek 508 házából 126 könnyebben, 143 súlyosan károsodott, 114 tönkrement. Így a festői kisváros központja romhalmazzá vált. Csodálatos módon a Vencel-negyed sértetlen maradt, ezért elnyerte a „megvédett” jelző használatát. Szerencsére a kastély és a templomok épen maradtak.
A háború utáni újjáépítés a lehető legszerencsésebben oldotta meg a város rekonstrukcióját. Miután a teljes visszaépítés csak néhány kiemelt műemlékre korlátozódhatott, csupán a klasszikus utcahálózat megtartása, az elpusztult épületek mértéktartóan modern, cseréptetős építményekkel való pótlása jöhetett szóba.
Annak ellenére, hogy az értelmetlen bombázások következtében a város csak néhány műemlékkel rendelkezik, a elismerésre méltó helyreállítás miatt 1990-ben besorolták a „városi műemlék-övezetek” tagjai közé.
A kevés számú fennmaradt műemlék legértékesebb darabja a kastély, melyet kisméretű, egyszerű gótikus várként még az első tulajdonos épített a félsziget bejárójába. A XVI. században lakályos reneszánsz kastéllyá bővítették ki.
Az új érában, 1989 óta nem egyszerű a kastély sorsa, ahol 1963 óta Alfons Mucha Szláv eposz óriásfestmény ciklusa vonzotta a látogatókat. 2004-ben a pozsonyi Incheba cég vette meg, hogy szállodává, konferencia-központtá alakítsa át, ami végül nem sikerült, miközben a város a Mucha által 1928-ban Prága városának ajándékozott óriásfestmények maradásáért küzdött. A város önkormányzata 2015-ben a kastély visszavásárlása mellett döntött, vállalva a felújítását, és ha kölcsönbe is, 2021-ben öt évre visszakapta kiállításra a Szláv eposzt is.(Lásd még: Cseh hírek, 2021. június 15.)
A városban láthatók a gótikus városerőd maradványai, főként a külső várfal félköríves bástyái. Jelentős egyházi emlék a gótikus Mindenszentek-plébániatemplom, itt lelt végső nyughelyet a kastély reneszánsz építésze, Leonardo G. da Bisono. Ma a városi hivataloknak ad helyet a hajdani, Szent Bertalanról elnevezett, eredetileg augusztiánus templom és kolostor, mely később a piaristákat és a pálosokat is szolgálta. A főtéren látható városi múzeum a német lovagrendnek köszönhető: a múzeum az ő kommandatúrájukat örökölte. Látványos műemlék a már említett Szent Flórián-kápolna, búcsújáró hely.
Moravský Krumlov a cseh várostörténelem érdekes képeskönyve. Bár a világháború embertelen bombázását nem hirdeti emléktábla, mi már tudjuk, hogyan jött létre a belváros különleges középkori-modern arculata.
Zachár Ottó
GPS
Látnivalók: Kastély, Plébánia-templom, Városi Múzeum, Szent Flórián-kápolna, főtér
Szállás: Hotel Rokytan, Znojemská 393, 67201 Moravský Krumlov
tel.: +420-606-248-935
Megközelítés: Budapest–Velké Němčice–Branišovice–Moravský Krumlov
(Megjelent: Bohemia 2021. március–2022. április, XXIX. évf. 1–4. szám, 24–25. o.
***
CSEH KISVÁROS: Telč
Tündérszép kisvárosunk – Prága és Český Krumlov társaságában – 1992-ben felkerült az UNESCO „világörökség”-listájára. Nem érdemtelenül...
A főtér csipkefinomságú oromzatai, a lábas házak sok száz méter hosszú sora, a halastavak vizében tükröződő város-sziluett a XVII. század óta változatlan, eredeti berendezésű gótikus-reneszánsz kastélya többször is visszacsalogatja a szépségre fogékony turistát.
Emlékeink szerint Telč az „átkos” évtizedek alatt is kirítt a számtalan figyelemre méltó cseh kisváros közül. Sajátos történelme okán Telč házai karcsúak, törékenyek, hiányzik belőlük a középkori épületek megszokott robosztussága. A roppant alapos és szakszerű cseh műemlékvédelem már 1951-ben fokozott gondjaiba vette városunkat. Valószínűleg ezért látunk Telčen megszámlálhatatlan mennyiségű vonóvasat, melyekkel a gyengécske építészeti elemeket fogják össze, és talán emiatt láthattuk a városkát nem a legjobb minőségben, de többször frissen kipingálva.
Amilyen bőséges dicséretet érdemelnek a város látnivalói, annyira szegényesek a múltjára, főként a keletkezésére vonatkozó adatok. A legrégebbi időkre vonatkozik néhány legenda és oklevél, de a helytörténészek szerint a legendák nem igazak, az oklevelek pedig hamisítványok. Annyi biztosan állítható, hogy a mai Telčnek és környékének területe a XII. század végén az uralkodó birtokában volt. Ezt tanúsítja a XIII. század eleji, a város legrégebbi építményének tartott „Szentlélek-torony”, mely a körülötte elterülő „zeměpanský dvůr” (a király megbízottjának udvara) központjában védelmi és őrködő funkciót is ellátott. Az udvar kereskedelmi utak (délmorva/délcseh, illetve Ausztria/Csehország) metszéspontjában feküdt, ezért kereskedelmi csomópontként is működött.
Az 1300-as évek első harmadában Luxemburgi János kétszer is elzálogosította az udvart és a környékbeli falvakat, 1335-ban Luxemburgi Károly morva őrgróf (a későbbi IV. Károly német-római császár) visszaváltotta a birtokot, melyet János 1339-ben a magyar–morva határon lévő Bánovért elcserélt a hradeci Vítkovokkal. Ámbár nekik a közeli Jindřichův Hradecben volt a székhelyük, új szerzeményükben egy új város alapításának lehetőségét látták. A vidéken átfolyó Telč patak duzzasztásaival létrehoztak két halastavat, amelyek közötti terület alkalmas lett városalapításra.
Az új település a már említett „zeměpanský dvůr” körül, illetve túlnyomólag attól északnyugatra épült fel. A nem nagy területen egy főtér és néhány utcácska fért el, nem egészen száz telket lehetett kialakítani rajta. A hely szűkössége miatt a telkek keskenyek, de mélyek voltak. Az egyemeletes házak fából épültek.
1354-ben a hradeciek két ágra bomlanak, így a Telčet megöröklő Menhart számára létfontosságú volt immár saját gazdaságának méltó székhelyet építeni. Ennek eléréséhez a kiterjedt birtokrendszer összes jövedelmét beveti a város gyors fejlesztésére, beleértve a városfalakat is. Telč 1356-ban már város, pecsétje van, sőt a városfalakról is esik említés. A főtér szűkebb északnyugat végénél – a városfalon belül – a birtokos gótikus, síkvidéki várat épített. (Ez a séma megfelelt a családi ősmintának, Jindřichův Hradecnek, ahol a város ura szintén a városon belül építette meg székhelyét.) A vár mellett épült fel az új Szent Jakab-plébániatemplom a tér csücskében.
1386-ban az egész város leégett, az újjáépítéskor a faházak helyett stabilabb és tűzbiztosabb kőépületeket emeltek. A XIV. század végi Telč kiépítettsége ellenére sem mutatott a jelenlegihez hasonlóan felemelő látványt. A házsorok előtt még nem álltak a megcsodált, vékony oszlopokra támaszkodó árkádok, az egyemeletes, magas padlású épületeknek egyszerű fegyelmezett gótikus homlokzatuk volt. Árok választotta el a várost a vártól, mely egy kisméretű hegyi vár képét adta síkvidéken. Érdekessége, hogy 1437-ben itt szállt meg Prágából Bécsbe menet Luxemburgi Zsigmond. (Következő állomáshelyén, Znojmóban érte a halál.) Nem úszta meg az 1386-os tűzvészt az egyhajós, fafödémes Szent Jakab-templom sem. Újjáépítését kéthajós formában, boltíves fedéssel tervezték, a kivitelezés azonban még az 1440-es években is tartott. 1445-ben pápai engedéllyel a templom előtt mozgó oltár segítségével lehetett misét tartani.
Telč a XVI. század elején már jól működő kisváros volt, különféle iparokkal, sörfőzéssel, vásárokkal. 90–92 ház állt a városban, melyhez külvárosként hozzátartozott a Staré Město nevű falu, mely eredetileg a város őse volt. Többször átépített temploma XIII. századi eredetű lehet.
Városunk virágkora az 1500-as évek közepétől kezdődik. A város tulajdonosa Zacharias z Hradce volt, akit az 1550-es évek elején itáliai útján elbűvölt az olasz reneszánsz. Miután házassága révén anyagi lehetőségei megjavultak, nagy elánnal fogott székvárosa és rezidenciája korszerűsítéséhez. Saját lakhelyének – a várnak – bővítését, átépítését első fázisban Leopold Estreicher irányította, a másodikban Antonio Ericer, aki Jindřichův Hradecben, Prágában is tevékenykedett. A kastély végső, mai arculatának kialakítását Baldassar Maggio z Arognának tulajdonítják, csupán abból következtetve, hogy az egyébként Slavonicében működő mester 1577–1580-ban ott nem vett fel tiszteletdíjat.
Mialatt a zord gótikus vár lakályos reneszánsz kastéllyá változott, a város házai is új ruhákba öltöztek. Egyik forrás szerint a Slavonicében dolgozó olasz építőmunkások felfigyeltek a Telč átépítésében rejlő lehetőségekre és nagy számban vásárolták fel a telči házakat. Az olasz mesterek az épületeket e tér felé megtoldották egységesen egy kisszobányi szélességgel, a toldás földszintjén azonos magasságú boltíves árkádokat alakítottak ki. A házak homlokzatai a padlást teljes magasságban eltakaró szép reneszánsz oromzatot kaptak, melyek némelyikét a következő évszázadokban barokk, klasszicizáló stílusban átépítették. A homlokzatok súlyát legtöbbször hihetetlen karcsú kőoszlopok tartják, melyeken néhol a díszítés jelzi a tulajdonos foglalkozását. Egyedülálló módon a szomszédos házak telekhatárain közös a tartó oszlop.
A hradeci urak családja 1604-ben kihalt, birtokaik házasság révén a Slavata családé lettek. Birtoklásuk idején telepedtek le Telčben a jezsuiták, iskolájuk és kéttornyú templomuk a Szent Jakab-templom szomszédságában található. Ily módon a XVII. század végére kialakult Telč ma is látható világörökségi része. 1691-től Lichtenštejn z Kastelkornů, 1796-tól 1945-ig a Podstatský z Lichtenštejnů család volt a hradeci birtokok tulajdonosa (II. József a városok földesúri birtoklását megszüntette.)
Már a középkorban sem tette lehetővé helyigényes iparok űzését Telč sűrű beépítettsége, a házak kicsiny volta. Ennek köszönhetően a későbbi évszázadokban fellendült ipari tevékenység kizárólag a külvárosokra korlátozódott, a belső terület megtartotta a reneszánsz–barokk arculatát.
Nem okozott károkat a II. világháború sem. Csehország területén kb. két hétig tartottak a harcok, a német ellenállás csekély volt. A városi legenda szerint Leopold, a telči kastély utolsó tulajdonosa 1945. május 8-án éppen az első falatot akarta villájára venni, amikor a lakáj tisztelettudóan, de határozottan közölte, hogy az oroszok két kilométerre vannak a kastélytól. Leopold erre letette az evőeszközöket, a kastély kulcscsomóját átadta a plébánosnak, beült a járó motorral várakozó automobilba és elhajtatott... nyugatra. Mind a város, mind a kastély rombolás és rablás nélkül megúszta.
Ha Telčre eljutunk, a városnéző program adja magát. Legnagyobb élmény a főtér látványa. A csipkés oromzatok és hosszú, íves, egybefüggő árkádsora felejthetetlen. A tér délnyugati sarka irányában feltűnik egy 49 m magas román stílusú torony: ez a város legrégebbi építménye, a Szentlélek-torony. Látogatható, s érdemes a lépcsősort megmászni: az egész város, sőt a környéke is remekül látható és fotózható. A toronyhoz épített későgótikus templom az evangélikus cseh testvéreké, nem látogatható.
Ha a turistának van ideje, a közeli „Nagy Kapu” alatt áthaladva érdemes elsétálni a Na hrázi utcáig (itt van az Ulický és a Staroměstský rybník közötti gát), melyről az Ulický rybník víztükrében látható a város varázslatos sziluettje. Nepomuki Szent János szobra jelzi, hogy itt kezdődik a „kockaköves út”, melynek mentén számtalan barokk szobor kísér el bennünket egészen a Staré Město nevezetű külváros Istenanya-templomáig. Kastélykedvelőknek javasolt a gótikus–reneszánsz komplexum megtekintése. A már ismertetett értékes későgótikus–reneszánsz bővítésen, átépítésen kívül, amely látványos belsőket (gyémánt-boltozatok, művészi stukkók, kazettás mennyezetek stb.) külsőket, kastélykertet és parkot hoztak létre. Elsőrangú a kastély gyűjteménye is. Elsősorban a tulajdonosok történelmileg kialakult berendezéseit említhetjük. Láthatunk tematikus kiállításokat is, mint Jan Zrzavý festőművész galériáját, vagy a környék (Vysočina) helytörténeti múzeumát.
Végül még egy „piros pont” kisvárosunknak. Bár lakossága csupán 6000 fő, vendéglátása figyelemre méltó. Telčre egész nap javasolt. Parkolója buszok számára is tágas, kulturált, közel van a főtérhez. El kell haladnunk az urasági gazdasági udvar bejárata előtt, mely udvar a világháború után termelőszövetkezeti központ, a rendszerváltás után mezőgazdasági iskolaként működött. Jelenleg hotelek, éttermek és egy múzeum láthatók a területen. Kisvártatva már át is mehetünk a város „Alsó Kapuján”, és néhány lépés után elakad a lélegzetünk a főtér láttán...
Zachár Ottó
(Megjelent: Bohemia 2020. április–2021. március, XXVIII. évf. 1–4. szám, 23–25. oldal)
***
CSEH KISVÁROS: Český Krumlov
Tartalomjegyzék
ČESKÝ KRUMLOV
Český Krumlovot bízvást tekinthetjük a több tucatnyi szép cseh kisváros koronaékszerének, jogos lett volna sorozatunk kezdő írásaként szerepeltetni. 1992 óta világörökség, 13 ezer lakosa van, de évente félmillió látogatót vonz, akik általában több napot töltenek a városkában.
Ez nem csoda. Hegyek lábánál, a Moldva többszörös kanyarulatában fekszik a ma már gyönyörűen karban tartott meseváros, melynek csupán a Latrán nevű külvárosát látogatta meg egyszer a vörös kakas 1548-ban, a belső várost nagy tűzvész sohasem pusztította. Ezért nem kényszerültek a leégett épületek bontására, újjal, nagyobbal, korszerűbbel való pótlására. A városkép egységes, középkori, csak a főtéri, eklektikus volt takarékpénztár lép ki Krumlov szokásos léptékéből.
Itt minden van. Nemcsak a városon átvonuló vízitúrázók élvezhetik a Moldva hullámairól a város utánozhatatlan panorámáját, hanem kényelmes tutajokon ülve a városnéző turisták is. A városka minden zegzuga történelem, romantika. Várkastélya a prágai után a legnagyobb az országban. Gazdag belső látnivalóit több sétával tekinthetjük meg, de ha nem nyílik lehetőségünk a kastélylátogatásra, érdemes 1-2 órányit oda-vissza sétálni a hosszan elnyúló – várelő–vári medvék–várudvarok–várospanoráma–francia kert–forgó nézőteres szabadtéri színház–angol kert–tavacska – komplexumon.
A vár után legfontosabbnak a volt városi sörgyár épületében létrehozott Egon Schiele-kiállítást tekinthetjük. Az osztrák festő édesanyja a városban született, Schiele gyermekkorában többször nyaralt Krumlovban, a zsúfolt tetők, a sok járóerkély (pavlač) látványa több művén visszaköszön. Életét és munkásságát jól dokumentált kiállítás mutatja be, személyes tárgyaival, munkái közül néhány akvarellel, grafikával.
Helyi különlegesség a híres Seidel-féle napfénytetős fotóatelier. A számtalan rendezvény közül kiemelkedik az „Ötszirmú rózsa” nevű több napos attrakció, melynek keretében a város apraja-nagyja saját gyártású és tulajdonú középkori jelmezben sürög-forog az utcákon jegyszedőként, rendezőként, idegenvezetőként, szereplőként.
A fáradt, éhes, szomjas turista számtalan és változatos éttermet, vendéglőt, sörözőt talál bajai kezelésére: retro, középkori, szabad tüzes-csülkös, sörgyári, cigány, diáktanya, drága, elegáns, olcsóbb, egyszerűbb kivitelben...
Egy kis történelem...
A krumlovi vár és város első 400 éve a középkorban jóformán az egész Dél-Csehországot uraló Vítek oligarcha-család történetének része. A család ősapja a feltehetőleg osztrák tartományokból származó Vítek I. z Prčíce, aki 1169-től II. Vladislav király, majd 1177-ig II. Soběslav asztalnoka, ezután Kladsko, majd Prácheň várnagya. Szolgálatait óriási területekkel jutalmazták, melyeken ez időtájt még csaknem lakatlan ősfenyveseket kellett érteni.
Általánosan idézik a legendát, mely szerint 1194-ben bekövetkezett halála előtt kiterjedt birtokait szétosztotta négy „jobb kézről” és egy „bal kézről” született fia között: minden fiú a rájutó birtokon felül azonos felépítésű, de eltérő színezésű címert kapott – alul hegyes pajzson ötszirmú rózsát. Számunkra két fiú öröksége érdekes.
A három azonos – Vítek – nevű fiú közül az egyik kapta a Krumlov környéki területeket, valamint az ezüst pajzson zöld rózsa címert. Egy másik Vítek birtokként Rožmberk környékét, címere fehér alapon piros rózsa.
Az örökség kiosztása mint a „Rózsák szétosztása” (dělení růží) a legendák és a későbbi, XVI. század eleji anakronisztikus ábrázolások szerint nagy ünnepség keretében történt. A XVI. század eleji, késő gótikus krumlovi vár alatt sorakoznak fel a fiúk seregei címeres zászlóikkal, az előtérben a hosszú szakállú ősatya átadja a négy törvényes fiúnak a címereiket. Sezima, a törvénytelen szerényen a háttérben húzódik meg, címerrel a kezében.
A címerkiosztás idején (1190 k.) a birtokok eljövendő központjaiban semmilyen kiépített privát vár nem létezett, így kinek-kinek magának kellett az építésnek nekilátni. A legenda szerint a mai krumlovi Hrádek helyén rablók tanyáztak, akik a hegy alatti úton szállító kereskedőket rendre kifosztották. Vítek a rablótanyát felgyújtotta és a jól védhető szirten felépítette a korszak egyszerű alaperődjét: egy menekülőtorony (nyebojsza, Bergfried, berkfrit), egy szerény palotácska, udvar, mindez árokkal, fallal körülvéve. 1253-ban már említik a krumlovi várat, azaz a mai Hrádek elődjét.
A Hrádek építésével párhuzamosan a kiszolgáló személyzet részére kezdett kiépülni a Váralja/Latrán (ad latera castelli: a vár oldalához), majd amikor II. Přemysl Ottokár 1265 körül České Budějovice-t szabad királyi városként létesítette, Budivoj és Vítek várurak kezdtek kiépíteni a Moldva Latrán alatti meanderében egy települést, amely 1274-ben kapta meg a városi rangot. 1309-ben már oklevél említi a Krumlov város kifejezést. A polgárváros szerkezete – amennyire ezt az erős folyókanyarulatok megengedték – korszerű, sakktábla beosztású, ami megkönnyíti a tájékozódást. Az új várost városfal és három kapu övezte.
1302-ben elhunyt Vok II, a krumlovi ágból való utolsó várúr. Örökös híján az egész uradalomnak a királyra kellett volna visszaszállnia, II. Vencel azonban engedélyezte, hogy a Rožmberkek – Jindřich I és Petr I – oldalágon megörökölhessék. Ezek után a Rožmberkek birtokrendszerük központját Krumlovba helyezték át. Az új uraság hamarosan nekikezdett a Hrádek fölötti magasabb sziklatetőn egy nagyobb szabású vár építéséhez. A Felső vár (Horní hrad) 1331-re első formájában el is készült, ily módon a Hrádekben megkezdhette működését az első várnagy.
Sokat fejlődött a Latrán városrész is. Kórház épült a Szent Jodok-templommal együtt. 1350-ben megtelepedtek a ferencesek és a klarisszák. Kettős városfalat építettek védelmükre, két kapuval. 1347-ben Petr z Rožmberka egyesítette a két várost, ez azonban csak részleges volt, az együttműködésüket szabályozta. 1375-ben a Latrán peremén létrehozták az Újvárost (Nové město).
A lakosságszám növekedésével elkerülhetetlenné vált a plébániatemplom pótlása egy sokkal hatalmasabb építménnyel. 1407-ben kötöttek szerződést Jan mesterrel, és feltétel volt, hogy boltozatát a milevskói templomé szerint kell építeni. A huszita háborúk okozta kihagyások ellenére a ma is álló impozáns Szent Vitus 1439-re elkészült.
A Rožmberkek gazdasági erejével párhuzamosan növekedett politikai befolyásuk (lásd Záviš z Falkenštejna működését a XIII. század végén). 1394-ben Jindřich z Rožmberka a krumlovi várban börtönözte be IV. Vencel királyt, akinek centralizáló kísérleteit a Rožmberkek nem tudták elfogadni. Jindřich fia, Oldřich hajlott a huszita eszmékhez, 1417-ben uradalmának minden plébániáján kötelezővé tette a „két szín” alatti áldozást. A huszita háborúk kitörése után azonban a husziták ellen fordult.
Jelentős személyiség volt Petr IV z Rožmberka, aki számos újszerű vállalkozást vezetett be a gazdaságban (halgazdaság, sörfőzés, bányászat). Petr 1494-ben Krumlov lakosságát a szabad királyi városok jogaiban részesítette.
A Szent Vitus-templom befejezése után nemcsak a vár, hanem a városi házak állománya is tovább gazdagodott, immár késő gótikus stílusban. A tipikus német, keskeny, mély telken épült emeletes házak, udvar nélkül („mázhaus”) boltíveikkel, lépcsőházaikkal ma is gyönyörködtetnek.
A XVI. század második felében a két utolsó Rožmberk fivér – Vilém és Petr Vok – igazgatta az óriás gazdaságot. Egyéni karrierjük szárnyalt, birtokai állapota látszólag megnyugtatónak tűnt. Vilém ez időben építette nagyobbra, kényelmesebbre reneszánsz stílusban a krumlovi várat, az őrtornyot megmagasították, megkapta a ma is megcsodálható kilátó körerkélyét és toronysisakját, valamint festészeti díszítését. Ekkor kezdték el a kastélykert kialakítását. Az új stílus mindkét városrészben megjelenik, főként a Latrán területén, ahol 1548-ban Krumlov egyetlen számottevőbb tűzvésze pusztított. Közös városházát kapott a két városrész a főtéren, két polgárház összeépítésével. Vilém 1586-ban meghívta a városba a jezsuitákat, akik ma is fennálló jelentős épületekkel gazdagították a várost (Hotel Růže, Városi Múzeum).
Anyagi okok miatt 1601-ben Petr Vok – az utolsó Rožmberk – eladja Krumlovot II. Rudolf császárnak, aki soha nem látogatta meg új szerzeményét. Petr Vok 1611-es halálával a Rožmberk család férfiágon kihalt. Birtokaikat 1622-ben a harmincéves háborúban tanúsított odaadásukért II. Ferdinánd az Eggenbergeknek adományozta, akik csaknem egy évszázadig birtokolták azt. Az új tulajdonosok a várban nagymértékű átalakítást végeztek. Létrehozták a Kastélyszínházat, a kastélykert lépcsős kialakítását.
1719-ben az Eggenberg család kihalásával szerepüket a Schwarzenbergek vették át. Bár reprezentációs központjuknak inkább Hluboká nad Vltavou-t tekintették, a krumlovi várban is nagyvonalú fejlesztést hajtottak végre. Közülük a Maszkabál-terem, a kastélykertbe vezető híres Palást-híd fedett folyosója, a színház fantasztikus kulisszái és technikai berendezései, a kastélykert alsó részének barokk szobordíszes-díszkutas lezárása a leglátványosabbak.
A XVIII. század vége óta Krumlov gazdasága fejlődésnek indult, ennek ellenére a város műemléki gazdagodása megszűnik. Szerencsére a bontások jóformán a városfalakra és városkapukra korlátozódtak. A falak jórészét felhasználták házfalnak. Mindössze a Budějovicei kapu, valamint a Beneš híd közelében a belső városfal egy darabja maradt meg.
Krumlov két világháború közötti történelmének három legdrámaibb eseménye a cseh–német viszonnyal kapcsolatos. Az 1918. október végi állami önállósulás után az ún. Szudéta-területek deklarálták az Ausztriához való tartozást. Krumlov az ún. Šumavai Terület központja lett. A fegyveres ellenállást egy-két hónapos farkasszemet-nézés után a csehszlovák hadsereg felszámolta. Hasonló elszakadási kísérlet történt az 1923-as önkormányzati választásoknál, ugyancsak hasonló „eredménnyel”. 1938-ban azonban nem kísérlet történt. A müncheni diktátum alapján a Szudéták magukat már nem osztráknak, hanem németnek valló lakói a Német Birodalomhoz kerültek. Krumlov is elcsatolt terület lett, a határvonal a város északi részén haladt keresztül.
Krumlovot az amerikai hadsereg szabadította fel 1945. május 7-én. A háború után a Beneš-dekrétumoknak megfelelően a városka német lakosságát kitelepítették, egy részüket felvidéki romákkal pótolták.
A várost 1967-ben felvették az ország műemlékvárosainak jegyzékébe. 1970-ben elkezdték az elhanyagoltságában, leromlottságában is gyönyörű határváros műemléki helyreállítását. Ennek első látható jele volt a Hrádek kerek tornyának évtizedekig tartó, de teljes felújítása. A város rekonstrukcióját nagyban elősegítette a rendszerváltás utáni restitúció, melynek folytán az államosításkori tulajdonosok a törvényes feltételek teljesülése esetén visszakapták ingatlanaikat. Így magánkézbe került sok épület, a tulajdonosok jó része azonnal nekilátott a felújításnak, számtalan panzió létesült. Az idegenforgalom gyors növekedésnek indult, a turisták áradatát csak növelte a város fölvétele 1992-ben az UNESCO Világörökségi listájára.
Český Krumlov történetéről bőséges cseh nyelvű helytörténeti munka áll rendelkezésre. Ezekből egyedülálló módon megismerhető a középkori csehországi főúri tulajdonban lévő városok (poddanské město=jobbágyváros) német minta szerinti működése. A legfontosabb tanulság az, hogy a „privát” városok csaknem annyi kiváltságra tehettek szert, mint a szabad királyi városok. A tulajdonos kérésére az uralkodó adta a városi rangot, mely együtt járt a városi önkormányzat megalakításával és működtetésének kötelmével. A város ura adhatott a városiaknak különféle – a szabad királyi városok polgárainak kijáró – jogokat, de a város kiváltságait (például vásártartást) az uralkodótól kellett kérvényeznie. Mint említettük, Krumlov 1274-ben kapta meg a városi rangot, polgárainak Petr IV z Rožmberka adta meg 1494-ben a szabad királyi városok polgárainak jogait.
Český Krumlov feledhetetlenül szép, a turista-invázió ellenére is barátságos (kivéve talán a turistabuszok durva parkolási díját 2019-től, amivel ezt az özönt korlátozni szeretnék). Megismerésére feltétlen szánjunk néhány napot. A felkészüléshez magyar nyelvű útikönyvet is igénybe vehetünk, mint Kocsis Péter, Krumlovban élő „söremigráns” barátunk kötete (Hibernia K. 2015). Vele együtt Krumlovban három magyar idegenvezető is működik, akik mindenben segítik az esetleg járatlan hazai turistát.
Zachár Ottó
(Megjelent: Bohemia, 2019. április–2021. március, XXVII. évf. 1–4. sz.)
CSEH KISVÁROS: Polička
Polička egyike a három tucatnál is több királyi városnak, amely II. Přemysl Ottokár, a nagy városlapító király akaratából jött létre. Nevét a Csehországban még általános erdőrengeteg közepén fekvő mezőn való elhelyezkedéséről kapta: polička=mezőcske.
Minthogy a városka a Prágából Brünnbe vezető út egyik szakaszán, a „Nádasos ösvényen” fekszik, a történészek feltételezik, hogy korábban létezett itt egy falucska és egy őrhelyként működő kis vár. A bizonyság az, hogy Přemysl Ottokár 1265-ben megbízta Kunrat z Lewendorfu-t az új város alapításával.
Polička nem kapott szabad királyi város rangot, ún. kamarai státusba került. A nevezett Kunrat z Lewendorfu a város létrehozása fejében megkapta a bírói tisztet, a bevételek egyharmada őt illette, kétharmada a kamarát. A szerződés ellenére Ottokár halála után a város néhány évre az özvegy királyné kegyence, Záviš z Falkenštejna kezére jutott, majd 1284-ben II. Vencel a prágai püspököt bízta meg a város igazgatásával. Az uralkodó halála után a megözvegyült Eliška Rejčká 1307-ben féltucatnyi kelet-csehországi városka között Poličkát is megkapta királynéi városként, mely státus sokáig fennmaradt.
A rangkorlátok ellenére Polička számos – a szabad királyi városok körében szokásos – kiváltságot kapott: a kereskedők a települést nem kerülhették el, már a belépés előtt vámot kellett fizetniük. A város mérföldnyi körzetében sem kocsmát, sem ipart nem lehetett működtetni. Egyre több vásár tartására kaptak lehetőséget.
1360-ban IV. Károly megengedte a város kikövezését. 1412-ben IV. Vencel – testvére, Zsigmond engedélyével – a királynéi városok terhére 100 ezer magyar aranyat vett fel. 1421-ben a város ellenállás nélkül beengedte a huszitákat, akik aztán a város minden bevételét magukhoz ragadták. 1436-ban Polička elfogadta királyul Zsigmondot, aki még életében feleségének, Czillei Borbálának adományozta a királynéi városokat, teljhatalommal felettük. Borbála halála után a városok visszaszálltak a koronára.
A döntően cseh lakosságú Polička 1547-es és 1620-as Habsburg-ellenessége miatt sokat vesztett privilégiumaiból, ezeket csak 1628-ban kapta vissza, de csak katolikus polgárai számára, s emiatt a lakosok jelentős része elvándorolt.
Ezzel ott hagyhatjuk városunk mindezidáig zajos történelmét, és meglátogathatjuk Polička nevezetességeit.
Elsőként a városfalakat említhetjük, melyeket a XIII. század végétől fokozatosan építettek ki, s csaknem a teljes erődítés megmaradt. Ezeket gondosan helyreállították. Hajdanán 19 félköríves, belülről nyitott bástya védte a települést, nagy részük ma is áll.
Mint Csehországban általában, a kezdetben faépítésű házakat a XIV. században átépítették kőépületekre. A középkori városokat gyakran pusztító „vörös kakas” Poličkát ezután sem kímélte. Nagy tűzvészek voltak 1421-ben, 1523-ban, 1540-ben. Az ezeket követő újjáépítések után a városka középkori jellege még megmaradt, de az 1845-ös pusztulás után már a ma látható, modernebb külsőt öltöttek az épületek. A hanza-házakra ütő keskeny, nyeregtetős épületek helyett szélesebb homlokzatúak jelentek meg. A pincék azonban őrzik a gótikus eredetet.
Át kellett építeni a leégett középkori városházát is, tornya azonban középkori, az épületben múzeum működik. A gótikus Szent Jakab-templomot teljesen le kellett bontani, az új neogótikus dékáni templom építésére 1853–1865-ben került sor. Nagyon hangulatos a részben lebontott, részben újjáépített „Na bídě” (a nyomoron) városrész, melyet hajdan a szegények laktak, a városfalhoz ragasztott alacsony, szerény házacskákban. Ma jó sörözőket látogathatunk itt.
Poličkát két igazán utánozhatatlan élmény miatt érdemes meglátogatni. Az első a már említett Szent Jakab-templomhoz kapcsolódik, melynek toronyőri állását 1889–1892-ig Ferdinand Martinů cipész látta el. Itt, a szerény szolgálati toronyszobában született 1890-ben fia, Bohuslav Martinů, a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzője. Születésének helyszíne az eredeti állapotnak megfelelően berendezve várja a látogatókat. Az 1959-ben Svájcban elhunyt zeneóriás sírját a poličkai temetőben találjuk. Életét, munkásságát a Városi Múzeumban létrehozott Bohuslav Martinů Centrum mutatja be interaktív módon.
A városban megfordulva nem szabad kihagyni a sörgyárral való megismerkedést. Tucatnyi csehországi sörgyári kirándulás után kijelenthető, hogy a Poličkai Polgári Sörfőzde meglátogatása verhetetlen élmény: mind a barátságos fogadtatás, mind a nyújtott ismeretek, vagy a kóstolás minőségét, mennyiségét illetően. Jan Kozák sörmérnök valóban érthetően ismerteti a sörgyártás mesterfogásait. Mindez nem véletlen: az 1865-ben alapított, 1948-ban államosított sörgyár 1994-ben a restitúció keretében visszakerült az eredeti tulajdonos utódainak birtokába. Innen a profizmus.
Polička egyike Csehország száznyi kedves, szerethető kisvárosának. Autós vagy turistabuszos kirándulás esetén a festői környék, a középkori Svítavy, Litomyšl, Vysoké Mýto felkeresésével kapcsolhatjuk össze.
Zachár Ottó
GPS
Látnivalók:
Városháza, Szent Jakab-templom, városfalak, Na bídě városrész, sörgyár, Városi Múzeum, B. Martinů Centrum
Szállás: Hotel Pivovar, 57 201 Polička, Riegrova 35.
Megközelíthető: Budapest–Svítavy–Polička
(Bohemia, 2018/2019. 1–4. szám)
***
CSEH KISVÁROS: Kyjov
KYJOV
Kis híján százra rúgó csehországi utazásainkon több száz települést, kisvárost kerestünk föl. Kyjovot azonban hosszú ideig elkerültük, holott a közelében tucatnyi helyen megfordultunk. 2017. évi dél-morvaországi kirándulásunkhoz viszont Kyjovban leltünk jó szállásra, ily módon ezzel a tipikusnak mondható cseh kisvárossal is megismerkedhettünk.
Városkánk – miként a települések legtöbbje – egyszerű, uralkodói birtokban lévő faluként kezdte „pályafutását”. Első írásos említése 1126-ból származik, amikor Vencel olmützi részfejedelem a hradiskói bencés kolostornak ajándékozta a falut és környékét („forum cum villa Kigiow”). A szerzetesek nagyon örültek az adománynak, mert a déli fekvésű falu környékén már lehetett szőlőt termelni, s az ebből készített bort nemcsak misézéskor, hanem betegségekre orvosságként is használták... A bencéseket hamarosan kiűzik Hradiskóból, de a helyükre lépő premontreiek tovább viszik Kyjov igazgatását. Michal apát Szent Mártonról elnevezett kőtemplomot épített a mai Szent József-kápolna helyén.
A XII–XIII. század fordulóján a falu főutcájának meghosszabbításában vásárok tartására alkalmas teret alakítottak ki, ez lett a későbbi „městečko” (városka) főtere, a címet 1201-ben kapta meg a település.
1284-ben II. Vencel engedélyt adott Kyjovnak falakkal való körbeépítésére, pénzhiány miatt azonban csak palánkkerítést tudtak fölhúzni, melyet a későbbiekben sem tudtak kőfalakkal kiváltani. A kolostor a XIV. századig közvetlenül irányította Kyjovot, de később anyagi nehézségeik miatt bérbe adták, 1407-től pedig elzálogosították. 1515-ben II. Ulászló (Dobzse László) vörös pecsét használatára adott jogot, 1526-ban jelenik meg a pecséten a település címere, jelezve, hogy immár városról (poddanské město, mezőváros, jobbágyváros) beszélhetünk.
1539-ben a kolostor Bukovany faluval együtt eladta Kyjovot Jan Kuna z Kunštátu morva hetmannak. Halála után azonban fiai előbb elzálogosították, végül eladták Jan Kropáč z Nevědomí na Litenčicích nemesnek. Az új tulajdonos annyira durván viselkedett a városlakókkal, hogy lázongás tört ki ellene, sőt 1548-ban a város átadott Ferdinánd uralkodónak egy folyamodványt. Ebben megígérve saját erejükből való visszavásárlásukat, kérték a királytól a város kamarai gondnokság alá vételét. Ez még ugyanabban az évben megtörtént, Kyjov királyi város lett azzal az uralkodói ígérettel, hogy soha nem lehet zálogba tenni, sem eladni!
Működésének kezdetén Kyjovot kinevezett faluvezető (vilicus) irányította, a „városka” rang elnyerése után azonban a kolostor nem kötelezően, de megadhatta az önkormányzatiság jogát. Ez valószínűleg megtörtént, 1350-ből van adatunk városháza létére. Mint királyi városnak 1548-tól már járt a városháza és a választott önkormányzat. 1561–62-ben az újsütetű királyi város számára Václav Bzenecký primátor (aki egyébként a Jan Kropáč elleni engedetlenségi mozgalom vezetője volt) olasz építészekkel emeletes városházát húzat fel, mely kisebb átalakításokkal mai napig szolgálja a települést. Hamarosan felépítenek három – királyi városhoz méltó – városkaput, a palánkkerítés kőfallal való felváltására továbbra sincs pénz. Csupán a harmincéves háború után hajtottak rajta végre javításokat.
1709-ben a város engedélyt kapott kapucinus kolostor létesítésére. Helyszínt az önkormányzat biztosított: a főtér egyik lerombolt házának (Jiří Pogrel z Kočeborovic volt a tulajdonosa) és még két kisebb ház telkét, valamint a mögöttük elterülő kertet adományozták a kolostornak. Alapkövét 1713-ban rakták le, felszentelése 1723-ban történt, de végleges kiépítése 1761-ig tartott.
Mária Terézia egyetértésével 1760-ban megjelentek a piaristák, akik alacsonyabb fokú latin gimnáziumot működtettek 1774-ig, amikor iskolareform keretében német nyelvű tanításra álltak rá. II. József reformjai megszakították a kapucinus kolostor működését, temploma a továbbiakban plébániatemplomként működött. A kalapos király eltörölte a városok addigi rangjait és kiváltságait. Kyjovban az eddigi tanács helyett magisztrátus alakult, polgármesterrel az élen. Kyjov a reformoknak, valamint a nagyszámú betelepülő, üzletileg aktív zsidóságnak köszönhetően kezdett növekedni és gazdaságilag fellendülni. A városban üveggyár, a közelben barnaszénbánya létesült.
A XIX. század végéig kizárólag az egyébként kisebbségben lévő németek alkották a város vezetőségét, általában a társadalmi élet is a németek körül forgott. Az áttörést az 1864-ben alapított cseh Olvasói Egylet kezdte előkészíteni, hozzá csatlakozott 1871-ben a testnevelést, kulturális megmozdulásokat szervező Sokol, 1874-től a Polgári Zálogház támogatta a kisvállalkozásokat. 1896-ban Josef Galušek vezetésével először alakult cseh városvezetés. Mindezek után rohamosan csehesedni kezdett az oktatás: 1898-ban cseh nyelvű gimnázium jött létre, de egymás után alakultak az alacsonyabb fokú cseh polgári, kereskedelmi, gazdasági iskolák.
A monarchia azonban makacsul ragaszkodott a cseh és morva tartományok német jellegéhez. Ezzel kapcsolatos a híressé vált kyjovi „hier” (jelen) affér. 1899-ben tartalékos tiszti találkozó volt a városban, ahol a csehek egy része az előírásos német „hier” helyett a „zde” szóval jelentkezett be. A bűnösökre bírósági ítélet és börtön várt.
Az I. világháború sok nehézséget okozott a városnak. Az egyébként is rossz élelmezési helyzetet tovább rontotta a több ezernyi galíciai menekült, akik a háború végéig a városban ragadtak. A háború alatt több komoly incidensre került sor a cseh lakosság és az osztrák vezetés között. A járási hivatal egyik dolgozóját bebörtönözték Bécsben, mert a feljelentés szerint a kocsmában arra biztatta a bevonulókat, hogy ne lőjjenek az oroszokra. Legsúlyosabb eset volt a „röplap ügy”. 1914 végén Kyjovban röplapok jelentek meg, melyek másolása és terjesztése hazaárulásnak minősült. A hatalom megtudta, hogy az önkormányzat is tudott a háborúellenes röplapokról, de nem jelentette. Hét embert halálra ítéltek, csak a képviselők közbenjárására enyhültek az ítéletek sok évi elzárásra. 1914 őszen a magisztrátust feloszlatták, feladatát kormánymegbízott vette át, a következő évben bezárták a gimnáziumot.
Csehszlovákia létrejötte után felgyorsult Kyjov fejlődése. Vízvezeték, csatornázás, kövezett utak és járdák, körzeti kórház, új negyedek, bér- és családi házak építése gazdagították a várost- 1921-ben a Sokol először rendez a környék néprajzával foglalkozó „Slovácký rok” rendezvény-sorozatot, mely máig is évente ismétlődő hagyomány. (A környék lakói morva–szlovákok, területüket régi cseh szóval Slováckónak hívják.) A régi plébánia épületében néprajzi múzeum létesült.
A II. világháború alatt megszakadt a város fejlődése. A zsidó lakosságot elhurcolták, csak néhányan tértek vissza. Kyjovot 1945. április 28-án román egységek szabadították föl.
Várusunk tovább modernizálódott a háború után, bevezették a gázt, új óvódák, iskolák nyíltak, a Brünn–Trencsénteplice elektromos vasútvonal könnyebbé tette a városba jutást. 1989 után megpezsdült a gazdasági élet, a vállalkozástól addig elzárt lakosság serényen indított valamilyen ipari, kereskedelmi tevékenységet. Bár Kyjov körzeti központ státusa 1960-ban megszűnt, mindazonáltal a környék valóságos kulturális és gazdasági központja maradt.
A 14 ezer lakosú kisváros megérdemli a látogatást. Szállodája s annak saját főzésű söre kiváló, a belváros historikus, középkori voltát az utcák, terek vonulata tanúsítja, városházája, a néprajzi múzeumnak helyet adó reneszánsz „Zámeček” (kiskastély) kiváló műemlékek. A népművészetet kedvelők – kihasználva a fesztiválok adta lehetőségeket –a slováckói népvielet gyönyörű színes ruháiban, a helyiek dallamos muzsikájában és vidám táncaiban gyönyörködhetnek.
Zachár Ottó
A fotókat Lucie Tománovának, a kyjovi városi idegenforgalmi hivatal munkatársának köszönhetjük.
GPS kártya
Látnivalók: Városháza, Zámeček, kapucinus templom
Szállás: Hotel Pivovarský
697 01 Kyjov, tř. Komenského 596
Megközelítés: Budapest–Pozsony–Holič–Kyjov
(Bohemia, 2017/2018. 1–4. szám)
***
CSEH KISVÁROS: Jaroměř – Josefov
Kisvárosunk ikerváros: első tagja az útikönyvek tanúsága szerint a legkisebb szabad királyi város volt Csehországban. A Elba kanyarulatai által meghatározott helyen kialakult – valaha fallal körülvett óvárosa alig több, mint 0, 1 négyzetkilométer, házainak száma félszáz körül mozog.
Lábas házakkal övezett banánalakú főtere hangulatos, látogatóinak többségét mégis annak köszönheti, hogy a ma már közigazgatásilag hozzátartozó közeli Josefov erődre számtalan turista kíváncsi – gyertyás lámpásaikkal bejárják a sötét kazamatákat, majd boldogan fényképezkednek a napfényen a kijárat előtt. S miután a kaszárnya stílusú Josefov igencsak komor, egyáltalán nem vendégmarasztaló, adja magát a gondolat, hogy látogassuk meg a közeli középkori Jaroměřt.
Kicsinysége ellenére fontos lehetett a városka, hiszen az itt bemutatott kőrajzon látható, 1831-ben épített lánchíd a harmadik volt Csehországban. Valóban, Jaroměř is jól példázza a hely szerepét a városok kialakulásában. A település délnyugati, az Elba kanyarjában lévő bejárata a folyó gázlójának folytatásába esik. A főtér északkeleti végén, a Szent Miklós-templom helyén már a XI. században fejedelmi erőd (hradiště) állt, melyet – nevéből kiindulva – a XI. század első harmadában létesíthetett Jaromír fejedelem (uralkodott: 1003, 1004–1012, 1033–1034). Az erődben őrizték fogolyként 1126-ban II. Břetislav fiát (Břetislavot), aki valószínűleg beavatkozott az akkor dúló trónküzdelmekbe.
Nyilvánvaló, hogy az átkelő vonalába épített fejedelmi erőd a közeli Lengyelországba vezető utat ellenőrizte, ezen felül az átkelő és az erőd közötti rövid útszakasz kiválóan alkalmas volt vásárok tartására. Feltehető, hogy a piachelyből fejlődött ki a település, mely II. Přemysl Ottokár alatt szabad királyi városi rangot kapott. Az, hogy a várost az uralkodó alapította volna, kevésbé hihető, hiszen az Ottokár által alapított városok mind tervezett alaprajzzal , négyszögletes főtérrel épültek ki. Jaroměř főtere viszont régimódi, szabálytalan, ahogy az a régebbi, tervezés nélkül nőtt városokhoz „illik” (például: Litomyšl, Třeboň).
Jaroměř legrégebbi település-része az Elba jobb partján fekvő Prágai előváros. Erre utal, hogy a fallal körülvett belvárosnak az 1400-as évek elejéig nem volt saját temploma, a hívek az elővárosi Szűz Mária-templomot tudták igénybe venni, melynek működtetését az augusztiánusok vették át, kolostort is építettek.
1404-ben a szerzetesek megkapták az időközben várrá átépített fejedelmi erődöt, melynek helyén felépítették a ma is álló Szent Miklós-plábániatemplomot. Ezután a Szűz Mária-templom elpusztult, ma már a helyét sem ismerjük.
A huszita háborúk nagy veszteséget okoztak. 1121-ben a prágaiak foglalták el a 100 százalékig német lakosú várost. Aki nem tért át a huszita hitre, kardélre hányták, helyükre csehek költöztek be
Városunkat már 1307-ben, a közeli szabad királyi városokkal együtt (Polička, Hradec Králové, Chrudim, Vysoké Mýto) királynéi várossá nevezték ki. Ez a státus általában nem hozott az illetékes városoknak szerencsét, miután ellentétben a szabad királyi városok szabályozott és stabil működésével, a birtokba került királynék rapszodikusan kezelték az alájuk rendelt településeket. Czillei Borbála, aki 1437-ben Luxemburgi Zsigmondttól megkapta a királynéi városokat, Jaroměř-zsel vitába keveredve alaposan megnyirbálta önkormányzatukat: tetszés szerint cserélgette a tanácsosokat, bírót ültetett a nyakukra.
A jaroměři polgárság 1444-ben fellázadt úrnője ellen. Borbála büntetésül elvette a város régi pecsétjét, helyette újat adott: oroszlán, töviskoszorú közepén. Czillei 1445-ben elzálogosította Pogyebrád Györgynek a várost, mely így ideiglenesen magántulajdonná vált. 1475-ben Pogyebrád özvegye váltotta vissza a várost, mely így visszanyerte eredeti státusát.
Pogyebrád rövid birtokossága alatt a husziták által lerombolt augusztiánus prépostság helyén új várat építtetett, melyet a város később hagyott leromlani, a harmincéves háború alatt pedig teljesen eltűnt.
A kiváltságokért folytatott állandó küzdelem szempontjából a XV. század második fele és a XVI. század eleje sikeres volt. 1454-ben V. László újabb nyolcnapos vásárt engedélyezett. Jagelló Ulászló alatt a város megkapta a „mérföldes törvény” kiváltságait, azaz Jaroměř mérföldes körzetében senki sem főzhetett sört, idegen sört sem árulhatott. 1521-ben megindult a tutajozás. Miután Jaroměř volt a kezdő állomás, a városnak okozott kellemetlenségekért (forgalomnövekedés, rakterületek igénybevétele stb.) a leúsztatott famennyiség után adót szedtek.
1547-ben az első rendi ellenállás, valamint 1620 – a rendi felkelés bukása után – a városok általánosságban is büntetésben részesültek a mozgalmakban való részvételükért. Jaroměř esetében a város falvait elvették, és csak évtizedek múltán adták vissza.
Bár a Habsburgok 1526-os cseh trónra lépte óta a városok önkormányzati lehetőségei beszűkültek, kiváltságaik csökkentek, mindez fokozódott az 1618-as rendi felkelés után. (Mindez csupán következménye volt annak, hogy a Cseh Királyság fokozatosan elvesztette a Német-Római Birodalomban élvezett korábbi helyzetét, és fokozatosan egy közönséges tartomány rangjára süllyedt le.) Mindezek ellenére a városok a XVII. század második felétől megerősödtek gazdaságilag, mivel a XX. század elejéig a porosz–osztrák háborúkon kívül nem volt háborús pusztítás.
Jaroměř gazdasági fejlődése szempontjából jót is, rosszat is hozott a közelben 1780–1789 között felépített erőd-kaszárnya: Josefov. Az építés és a működtetés sok munkaalkalmat jelentett, de az erőd védelmi szempontjai miatt sok külvárosi házat le kellett bontani, mások ugyan feltételesen fennmaradhattak, háború esetén az azonnali lebontás terhével. Josefov katonai szerepe a porosz–osztrák háborúk 1866-os befejeződésével megszűnt, 1888-ban erődstátusa is. Jaroměř építési megkötöttségeit valószínűleg már az 1860-as években feloldották, mert mind a házak, mind a lakosság száma növekedésnek indult, jelenleg 12 500 lakosa van Josefovval együtt, mely 1948 óta a város része.
Mit láthatunk Jaroměřban? A már említett hangulatos lábas házas főtér északkeleti végén látogatásra érdemes a Szent Miklós-plébániatemplom, a téren álló Mária-oszlop M. Braun munkája, akinek Gyász néven emlegetett síremlékét – sokak szerint a legszebb csehországi barokk szobor – a temetőben tekinthetjük meg.
A modern építészet értékes hozadéka városunk számára Josef Gočárnak az 1910–1911-ben a Wanke cégnek épített üzletház (ma múzeum). A neves prágai építész a közeli Hradec Královéban mint városrendező dolgozott, és eközben több kiváló középületet is tervezett. Jaroměři épületénél Gočár Európában először alkalmazott függesztett üvegfüggöny-falat.
Zachár Ottó
Látnivalók: Főtér, múzeum, Josefov
Olcsóbb szálláslehetőség:
Penzion Expanze
551 01 Jaroměř, Husova 155.
tel.: +420-605-704-908
e-mail: info@penzionexpanze.cz
Megközelítés: Budapest–Brno–Svitavy–Litomyšl–Hradec Králové–Jaroměř
(Bohemia, 2016/2017. 1–4. szám)
***
CSEH KISVÁROS: Nový Jičín
Nový Jičín
Csehországban jártunk már Jičínben is, Nový Jičínben is. A két név azt sugallná, hogy Jičínt régebben, Nový (Új) Jičínt később alapították. A helyzet azonban fordított: az észak-morva Nový Jičín már a XIII. században létezett, míg a kelet-csehországi Jičínt Albrecht Valdštejn létesítette az 1620-as években.
Városunk a Starý (Ó) Jičínhez képest új. Az említett nagyon kicsi település Nový Jičíntől néhány kilométerre, délnyugatra található. Először az ottani hegyre épített kicsi váracskát a Hranicéből részben Opavába, részben Těšínbe vezető utak ellenőrzésére Blud II. z Pňovic még a XII. század végén. Az átépített, kibővített vár alatt létrejött település a XIV. század elején városi jogokat kapott, de a kiváltságokat átadták a Jičnice folyó mellett újabban létrehozott községnek. Blud III. azután 1311-ben eladta az összes környékbeli birtokát Vok I. z Kravařnak. Az új földesúr a Bětolin, Nový Jičín, Štramberk, Příbor, Kuněkovice, Fulnek városokat magában foglaló 200 négyzetkilométernyi terület után kapta a nevét, ugyanis a többségében német lakosságú vidéken sok szarvasmarhát tartottak. Innen a táj német Kuhländchen és a cseh Kravařsko elnevezése.
Nový Jičín, minthogy a földesúr birtokában volt, jobbágyvárosként (poddanské město) működött. Bár bizonyos kiváltságokat a tulajdonos megvásárolt, önkormányzata nem volt. (Nový Jičínnek kezdettől volt vásártartási joga.)
A város céhes textilipara, valamint a kedvező kereskedelmi lehetőségek következtében a XV. században városfalakkal vette körül magát, gótikus – később barokká átépített – plébániatemplomot épített.
Betelepülések következtében – főként a huszita háborúk után – megnőtt a cseh lakosság aránya, nyelvhasználatuk polgárjogot nyert, és egészen az 1630-as évekig kitartott. A Kravařok 1500-ban eladták a várost a Žerotinoknak, Az új tulajdonosok elsőre nem hoztak szerencsét, 1503-ban leégett a csaknem teljesen faépítésű város, de gazdasági adottságai miatt hamarosan újjáépült, kőből. Külvárosai fejlődtek ki, s olyannyira meggazdagodtak, hogy 1558-ban kivásárolták magukat a Žerotinoktól, és így el tudták nyerni a „komorní město” (kamarai város) státust. Ez kedvezőbb rangot jelentett az előző állapotnál: a tulajdonos a kincstáron keresztül az uralkodó volt. A városnak futotta a környező birtokok megvételére is, sőt az uralkodóknak is tudtak kölcsönt adni: 1610-ben II. Rudolfnak, 1821-ben II. Ferdinándnak.
Nový Jičín az 1618-as rendi felkelés idején a Habsburg-ellenes oldalra állt. Ezért jutalmul a téli király – Pfalzi Frigyes – szabad királyi várossá emelte, a fehér-hegyi csata után viszont II. Ferdinánd büntetésből az olmützi jezsuiták birtokába adta a települést. Bár a harmincéves háború évszázada nem sok jót hozott, a jezsuiták engedélyezték a már a Žerotinok óta működő városháza működését, 1630-ban megtelepszik a kalapos céh, ez lesz a későbbi fejlett kalapos ipar alapja.
A jezsuita uralom a rend feloszlatásáig, 1773-ig tartott. Egy évtized múlva II. József eltörölte a különböző jogállású városok feudális eredetű kiváltságait, ezáltal a városok egyenjogúvá váltak, a régi besorolások elvesztették jelentőségüket, a települések csak nagyságuk szerint nyertek besorolást.
Városunk gazdasági helyzete már a XVIII. század óta jól alakult, és a fellendülés a XIX. században is folytatódott. 1799-ben alapították a Hückel kalapgyárat, később posztógyár, dohánygyár, sörfőzde, szeszgyárak kezdték működésüket.
Nový Jičín a XX. századra gazdaságilag erős, élhető várossá fejlődött, jó iskolákkal, szociális-kulturális létesítményekkel. Városunk az egész környékkel együtt a németlakta Szudéták területére esett, így 1938 őszén Csehszlovákiától elszakították és a III. Német Birodalomhoz csatolták. A világháború előtt a város lélekszáma 14 ezer fő, az agglomerációé 20 ezer fő volt. Szokatlan módon a német lakosság háború utáni teljes kitelepítése ellenére a város lakosságszáma 1950-re, az agglomerációé 1970-re visszaállt.
Műemléki értékeit tekintve Nový Jičín 1967-ben méltán lett a nagyon erős cseh mezőnyben a 35 tagú műemlékvárosi együttes tagja. Ha Olmütz (Olomouc) felől érkezünk, elsőként a K nemocnici utcában érdemes megnézni az ún. Spanyol-kápolnát. A búcsújáró hely annak az ötszáz spanyol császári zsoldosnak az emlékére épült, akiket 1621 júliusában – a rájuk gyújtott óvárosból menekülve – mind egy szálig legyilkoltak a krnovi herceg katonái.
Az óvárosba érve mindjárt elhaladunk a múzeum mellett, amely a gótikus–reneszánsz kastélyban helyezkedik el. Különlegessége a város történelméből adódóan – a kalapmúzeum-részleg, ahol nemcsak a régi kalapfajtákat, hanem híres emberek fejfedőit is meg lehet tekinteni.
Egyszerű, négyzet alakú főtere a legszebbek közé tartozik Csehországban. A teret övező házak általában reneszánsz korabeliek, de az idők folyamán barokk, klasszicizáló, eklektikus átalakításon estek át. Minden ház lábas ház, a boltívekkel fedett nyitott folyosók szokatlanul szélesek, ez valószínűleg az ott árusító kereskedők igényei szerint alakult így. Az eredetileg egyemeletes házakat idővel kétemeletesre magasították. Közülük a legrégebbi és a leghíresebb az ún. Stará pošta (Régi Posta) épülete, valamint a Városháza, de ezt az 1920-as években erősen átépítették.
Nem maradhat el a főtéri pestisoszlop, mely előtt kedves csobogókút áll két táncoló figurával: az 1930-ben készült alkotáson a környéki német népviseletbe öltözött pár rop vaskos paraszttáncot. Plébániatemploma – Mária mennybemenetele – eredetileg háromhajós, gótikus volt, de a jezsuiták az 1730-as években barokk egyhajós templommá építették át. Belső berendezése pazar. Bár a két régi városkaput az 1840-es években lebontották, a városfalak egy része és az ún. Plébánia-bástya megmaradt.
2016-ban tavaszi észak-morva–sziléziai túránkon Starý Jičínt és Nový Jičínt is felkeressük.
Zachár Ottó
Látnivalók: Spanyol Kápolna, Múzeum, Főtér
Olcsóbb szálláslehetőség:
Penzion a kavárna U Holubu
Kostelní 36, Nový Jičín 74 101
tel.: +420-222-539-539
e-mail: penzionuholubu@seznam.cz
Megközelítés: Budapest–Brno–OlomoucýHranice–Nový Jičín
(Bohemia, 2015/2016. 1–4. szám)
***
CSEH KISVÁROS: Most
Most / Brüx / Pons
Most városa 1975 októberében sok újság címoldalára felkerült és sok TV-híradóban szerepelt, amikor 10 000 tonnás országos hírű gótikus templomát – kimentendő a lebontásra ítélt városból – 841,6 méteres sínen eltolták új helyére, felfoghatatlanul bonyolult és drága, száz százalékig hazai, csehszlovák technika segítségével.
Mostot régóta fenyegette a lebontás veszélye. A németül „Erzebirge”-nek, csehül „Krušné hory”-nak nevezett hegylánc csehországi tövében hosszan elnyúlóan, csupán néhány méter földtakaró alatt gazdag barnaszén telepek húzódnak, amelyeket a XVII. századtól mélyműveléssel, a XIX. század végétől – a markoló és kohógépek megjelenésével – felszíni bányászattal termeltek ki.
Ez a tevékenység a két világháború között is, de főként a II. világháború után annyira kiterjedt, hogy az Érchegység lábazata a nyolcvanas, kilencvenes években Habarovtól Duchcovig sok száz négyzetkilométeren holdbéli tájra változott. A meddőtalaj geometrikus halmai, és a bányagödrök teraszos, rétegvonalakhoz hasonló kinézete – mindez egy szál fű nélkül, kopáran – rémisztő volt. Az olcsó barnaszénnek sok falu esett áldozatául, végül sor került Most óvárosának lebontására is.
A szanálást csaknem 750 évnyi városi lét előzte meg. Helységünk a Freiberg–Prága kereskedelmi útvonal mentén fekszik. Most/Híd elnevezését onnan kapta, hogy a környék mocsaras-tavas terepét legyőzendő, rőzsenyalábok, tutajszerűen lerakott gerendák segítették a tovább haladást. Első említése Kosmas krónikájában fordul elő – az 1040. évi szász betöréssel kapcsolatban Hněvín–Most formában. (Hněvínnek a város melletti hegyet hívják a terület egyik régi tulajdonosáról.) 1228-ig, kihalásáig a Hrabušic család birtokolja a vidéket, melyet az utolsó, gyermektelen férfisarj, Kojata, a prágai „Szent sír őrzői” kolostornak ajándékoz.
1238-ban azonban már I. Vencel király a birtokos, aki a Hněvínen kővárat, a Bilina folyó jobb partján pedig új települést építtet, amelynek erődrendszerét 1257-ben jelölik ki. Most a szabad királyi városok sorát gyarapítja, megindul a német lakosok betelepülése. Ahogy az a középkorban szokásos volt, Most is sok kiváltságot, köztük sok különlegest kapott. Például IV. Károly 1373-ban megengedi, hogy minden ló után 1 „pénzt” szedjenek az utcák kövezésére, ezt később kipótolja a vízvezeték karbantartására fordítható 2 haller-rel. Pogyebrád György évi 6 kop (1 kop=60 db) garas fejében engedélyezi, hogy a városban és egy mérföldes környékén ne lakhasson zsidó. IV. Vencel pallosjogot biztosított. Mostnak a szőlő telepítését is engedélyezte.
A jómódú várost története folyamán háromszor is zálogba adták, azaz fix összeg fejében a zálogba vevő rendelkezett a város bevételeivel. Így 1278-ban a meiseni őrgróf, 1373-ban és 1423-ban a szász uralkodó vette zálogul. Ez utóbbi esetben a zálogba adó Luxemburgi Zsigmond volt, akit – bár a huszita Csehországban uralkodói hatalmát nem tudta érvényesíteni – néhány, a husziták által el nem foglalt német lakosságú város elfogadott uralkodóként, így Most is, amelyet kétszer is hiába ostromoltak a husziták.
A huszita ostromok kudarca jórészt a város kiváló védműveinek volt köszönhető. Mostban is kettős falrendszert építettek ki: a külső alacsonyabb, a belső magasabb, köztük árok. Ezek a védművek kőből épültek, viszont az épületek többsége kezdetben fából készült, ahogy az a középkorban sokerdejű vidékeken általános volt. Így Most városa sem menekült a tűzvészektől: 1455, 1515, 1583, 1821-ban égett le, csupán a harmadik tűzvész után tértek át a kőépítkezésre.
Kiváltképpen az 1515-ös tűzvész volt katasztrofális. 300–400 lakos pusztult el, az egész város megsemmisült. Dobzse László – közös uralkodónk– egyedülálló módon segítette Most feltámadását: kötelezettségeik jórészétől mentesültek, sőt támogatást is kaptak.
1517-ben kezdtek az elpusztult Mária mennybemenetele dékáni templom újjáépítéséhez, Jakub Hallmann z Schweinfurtu tervei alapján. Az épen maradt tornyot meghagyták, de a hajókat és a szentélyt nagyobbra építették. Maga az épület a későgótika remekműve, de a belső berendezés és díszítés a reneszánsz jegyeit viseli magán.
Az 1526-ban kezdődő Habsburg-uralom nem jól köszönt be, 1547-ben a város birtokainak elvesztését okozta. Most városa ugyanis a rendek és a városok többségéhez hasonlóan elszabotálta a Szászország ellen indított „vallásháborút”, ezért a birtokvesztésen felül az uralkodó kinevezett bírót ültetett a nyakukba.
A város gazdasági helyzetét azonban javítani kezdte az 1500-as évek végén, a környéken meginduló szénbányászat. Az első ismert bányászati engedélyt 1611-ben keltezték, Jan Weidlich nevű polgár számára. Fejlett volt a város ipara is, 1506 után számtalan céh alakult.
A harmincéves háború a város jelentőségének csökkenését hozta: 1639-től 1648-ig nyögi a svédek uralmát, de a Hněvínen lévő várat még a város feladása után is másfél évig tartják a hódítók. Miután a város a Hněvínt már korábban megvette a kincstártól, 1651-ben kérvényezték a sok bajt okozott vár lebontásának engedélyezését. A császár a kérést jóváhagyta, a bontást végrehajtották.
A hosszú ostrom és a városban dúló pestis hatására a lakosság jelentős része Szászországba menekült. A háború után a házak fele üresen állt, 1702-ben is csak 1164 lakos élt a városban.
A bányászat azonban lassan növekedésnek indult, a gazdasági helyzet javult. Most túlélte az utolsó, 1820. évi tűzvészt, modernizálódott. Az 1820-as évek végén lebontották a városvédelem külső, majd 1890-es években a belső falát, a városárkot betömték, helyükön park létesült. A szénbányászat hatalmasat fejlődött az 1854-es liberalizációs törvény óta. Kiépültek a vasutak, megjelentek a nagyteljesítményű földmunkagépek, megindulhatott a külszíni fejtés. A bányászat egyre közelebb került Most városához. 1895-ben a bányagödörbe beszabaduló pergő homok a város széle alól futott ki, és három hektárnyi lakott, öt hektárnyi vasúti területet tett tönkre, több lakóház tönkre ment. (Néhány évvel korábban a pergő homok 33 bányász életét követelte.)
A mellékelt – általam összeollózott – várostérkép felső, 1932-es állapotot ábrázoló része mutatja, hogy keletről és északról már körbevették Mostot a bányagödrök, sőt a kisebbek már a városon belül is előfordultak.
1938 októberében a város az egész Szudétával együtt a III. Birodalomhoz került. Most közvetlen északi szomszédságában a németek a helyi barnaszénre alapozva földalatti műbenzin kombinátot hoztak létre, a Herrmann Göring-művek részeként. Már 1939 januárjában kész tervekkel érkeztek, a mű felépítésén 40 ezer fogoly dolgozott. 1941 decemberében szállították el az első itt gyártott benzint. 1944–45-ben a légitámadások tönkretették az üzem 70 százalékát, de a téves bombázásokból Mostnak is bőven kijutott.
A háború után innen is kitelepítették a németséget, és rohammunkában toboroztak vagy képeztek ki mindenféle szakmájú munkásokat. A bányászat viszont olyan tempóban fejlődött, hogy az egyre növekvő lakosság számára déli irányban bővíteni kellett a várost. Annál is inkább, mert már az ötvenes évek végén látható volt, hogy a régi várost nem lehet megmenteni, le kell bontani. A kormány már 1962-ben felvetette ennek szükségességét, de úgy tűnik, hogy a városi tanácsnak rá kellett a javaslatra bólintania, ami 1964. március 26-án meg is történt. Az óváros bontását azért lehetett megszavazni, mert a lakosság döntő mértékben bevándoroltakból állt, akiknek Most egy lerobbant német város volt, amelyhez nem fűzték őket érzelmi szálak.
1967-ben megkezdődött a város bontása, egyszersmind archeológiai kutatása. A bontás 1982-ben, a kutatás két évvel később fejeződött be.
Jómagam csak 1976 nyarán tudtam a városba eljutni. Ember alig lézengett az utcán, a lakatlan házak nyitva hagyott ablakaiban a szél cibálta az ott maradt függönyöket, a villamossínek értelmetlen kanyarokat vettek a félig lebontott város üres terein. A templom már az új helyén állt, az eltolására szolgáló különlegesen masszív szállító síneknek a nyomát sem lehetett látni. Speciális hidraulikákkal ezeken a síneken jutott el a templom csigalassúsággal légvonalban 540 méterrel délkeletre. Térképünkön az ívesen elhelyezett nyilak mutatják a templom eltolásának pályáját.
Az eltolt gótikus „Mária mennybemenetele”-templomot csapatunk többször meglátogatta, de sem időnk, sem kedvünk nem volt az új Mostban megállni és körülnézni. Igaz, egyszer elbuszoztunk a zahrazsanszki (???) negyedhez, hogy legalább kívülről megtekintsünk egy kórházat a város szélén... ott forgatták ugyanis a nálunk is népszerű csehszlovák TV-sorozatot...
Zachár Ottó
(Megjelent: Bohemia, 2013/2014. szám)
Látnivalók: Mária mennybemenetele-templom, Hněvín (kilátó, étterem)
Szállás: Hotel Pohádka
43 401 Most
Pod Koňským vrchem 1187
mobil: +420-777-219-215
e-mail: hotelpohadka@seznam.cz
Megközelíthető: Prága–Louny–Most
***
CSEH KISVÁROS: Žatec
Žatec óvárosának utcáit járva, vagy akár a város térképét tanulmányozva a helytörténet ismerete nélkül is megállapítható, hogy az egykori szabad királyi város nem úgy keletkezett, ahogy az azonos státusú cseh városok többsége – azaz, hogy a XIII. században I. Vencel, II. Přemysl Ottokár, esetleg II. Vencel elrendelte az uralkodó birtokában maradt területen új város létesítését, valamelyik német városi jog alapján, általában a birodalomból behívott tanácsnokok, városi mérnök segítségével. Ezek a városok többnyire sík vidéken, folyó mellett, szabályosnak mondható alaprajzzal, négyzet alapú főtérrel jöttek létre, mérnök által tervezett városvédelemmel, vizesárkokkal (például České Budějovice, Plzeň).
Žatec hosszú fejlődés eredményeként lett 1265-ben szabad királyi város. Már a terep egyszerű szemrevételezésével megállapítható, hogy az Ohře folyó kanyarulatában több tíz méter magasságban fekvő körteformájú sziklafennsík ideális az emberi letelepedésre. A korábbi korszakok leletein felül számtalan, az itt élő szláv lucsánokhoz köthető ásatási eredmény tanúsítja, hogy mind a fennsíkon, mind a körülötte lévő síkabb területeken sokan laktak, sokféle tevékenységet folytattak. Feltűnő a fémolvasztó kemencék, fémmegmunkáló műhelyek nagy száma. Hosszú ideig élt a kutatókban az a meggyőződés, hogy itt volt a lucsánok törzsfőnöki székhelye, ma azonban a közeli Rubin hegyét tartják a vezéri központnak.
A Přemysl-fejedelmek alatt – a IX. századtól – rohamosan szűnt meg a törzsek önállósága. A lucsánok alávetése 929-ben történt meg, miután I. Henrik a lucsánok földjén át betört Csehországba, s I. (Szent) Vencel ezután ellenőrzése alá vonta területüket. A későbbi város északi felében fejedelmi udvar jött létre, faépítésű várral, templommal. A mai óvárost egy nyugat-keleti irányú természetes árok osztotta ketté, északon alakult ki az említett fejedelmi udvar, délen pedig a „podhradí” váralja, ahol a vár kiszolgáló személyzetének lakásait, műhelyeit találhattuk, de települések jöttek létre a fennsík nyugati, déli és keleti oldalán is. A XIV. századig szinte minden épület fából készült, de 1050 körül a fejedelmi várat és a mellette álló templomot kőből átépítették.
A XIII. század közepéig a fennsík kisebb, északi része várossá sűrűsödött, 1265-ben II. Přemysl Ottokártól városjogokat kapott, és ezzel nagymértékű fejlődés vette kezdetét. Lebontották és a fennsík északi csücskében immár gótikus stílusban újjáépítették a királyi várat, betömték a fennsíkot kettéosztó árkot, az egész fennsíkot városfalakkal kerítették.
Szabad királyi városnak önkormányzat és városháza dukál: a jelenlegi építésére a volt árok déli partján, az új főtér északi részén került sor, 1362-ben, eredetileg posztócsarnok céljára. 1382 óta tölti be mai szerepét.
A faépítésű várost az 1380-as években tűzvész pusztítja el, azután egyemeletes kőházakkal építik újjá, a tereket lábasházak övezték. A gótikus kőépítésű város főként a komló termesztéséből és posztógyártásból szépen gazdagodott és nagyságra is jelentőssé vált, 1410-ben már 6000 lakosa volt. Többségét csehek alkották, ezért a céhek és a városi tanács cseh nyelven tárgyalt és adminisztrált. A betelepedett német polgároknak kötelező volt a cseh nyelvet megtanulni.
Žatec öntudatos polgársága bizonyára erősen egyházellenes volt. Szokatlan módon a város bírósága 1412-ben halálra ítélt három klerikust. A huszita háborúk alatt, 1419-ben önálló huszita köztársasággá alakultak, a minorita kolostort lerombolták. A Zsigmond-féle keresztes hadjáratok minden városostromát elhárították.
Az 1545-46-os Habsburg-ellenes rendi megmozdulásban a cseh érzelmű városok is részt vettek, amiért a büntetés Žatecet is elérte: királyi bírót ültettek a tanács nyakára, a város kapuit kibontották. Mindazonáltal a harmincéves háborúig a város gazdasága virágzott: a posztógyártás csökkent, de a komlótermesztés és a kereskedelem jelentősége növekedett. Már 1539-től pecsét igazolja a komló žateci eredetét, ez időben már exportálják, 400 hektáron termelik, kedvelt a žateci sör is.
A harmincéves háborúból városunk is sok veszteséggel jön ki. Több ostromot kell átélnie, sokan emigrálnak, sokakat kényszerítenek a város elhagyására. 1651-ben a lakosság csupán a fele az 1618-asnak. Ráadásul több tűzvész pusztította a várost, így az 1665, 1666, 1681-es években. Minthogy a lakosság többnyire a német államokból pótlódott, a város kezdett elnémetesedni. A városi jegyzőkönyveket 1707-től már németül vezették, de a lakosság német többsége csak a XIX. század elején alakul ki. Ez időben kezdik a városfalak, kapuk részleges bontását, mintegy 50 százalékát felszámolták.
A XVIII. századtól ismét fejlődik a település gazdasága. Ennek hajtóereje továbbra is a komló termesztése, szárítása, osztályozása, kereskedelme. Értők szerint a žateci időjárás – kevés eső, mérsékelt meleg, szüret előtti ködös hajnalok – ideális a komlótermesztésre. (Kutatók állítják, hogy évezredekkel ezelőtt vadkomló termett a vidéken.) Mindezeken túl a XIX. század közepén feltalálták a sör tartósítását, így szállíthatóvá tették, ami által alaposan kibővült a fogyasztók köre, s még több komlóra volt szükség. A németül Saas-nak nevezett városban a volt vár területén még a XVIII–XIX. század fordulóján létrejött a ma is működő városi sörgyár – nyilvánvalóan itt dolgozhatott Topán Endre kedves barátunk sörfőző mester dédapja –, a régebbi sörgyárból pedig 1807-ben gimnázium lett.
Óriási lökést adott a város gazdaságának a vasúthálózathoz való csatlakozás, 1871–73 között Žatec vasúti csomóponttá vált. A vasút szerencsés módon az Ohře folyón túli szabad területre került, így oda különböző gyárak települhettek, például az 1898-ban alapított Dreher sörgyár.
A komlóval kapcsolatos cégek azonban a régi, külvárosi telephelyeiken maradtak még több évtizedig. Sokat fejlődött a komlótermesztés és –gyártás technológiája is. 1880-tól alkalmazzák a komlóföldeken a drótkonstrukciót, a középkori, padláson való szárítás helyett kamrákat alkalmaztak, a XX. század eleje óta fűtéssel, 1959 óta pedig futószalagot.
A žateci komló a XIX. században a szó szoros értelmében világhírű lett. 1879-ben például Európán kívül exportálták Amerikába, Brazíliába, Japánba.
A csehszlovák állam megalakulása után a város tovább fejlődött, 1930-ban már 18 100 lakosa volt. 1938 őszén Žatec a Szudétavidékkel együtt a III. Birodalom része lett, a 3200 főnyi cseh lakosság 93 százaléka elköltözött. A II. világháború után 1946 októberéig viszont a németeket deportálták, helyüket repatriált csehekkel próbálták betölteni. Sokan érkeztek az ukrajnai Volhyniából, Žatec lett a székhelyük.
1960-ban lefokozták a várost: több évszázadnyi megyeközpontként való működés után járási központtá degradálódott. A következő évben óvárosát műemlék rezervációvá nyilvánították, ezáltal védetté vált, vagyis a bontásokat és új építéseket így elkerülte. Žatec külvárosai – melyek egyidősek az óvárossal – azonban elszenvedték a nagymértékű szanálásokat és a panel-lakótelepek építését. A szocialista korszak végéra a lakosság száma már meghaladta a háború előttit. 1989-ben elkezdték a megmaradt városi védművek felújítását, és azóta rohamtempóban folyik a korábban szokatlanul élettelen, lelakott város élhetővé tétele. Ennek eredményeként Žatec ma már kedvelt turista célpont, mint az a következőkből kiviláglik.
A busszal, autóval érkező látogatóknak a Kruhové náměstín érdemes kiszállniuk. Itt a közelben mindjárt egy óriási söröshordó hívja fel a figyelmet arra, hogy Žatec a komló és a sör városa. Innen észak felé haladva egyedülálló módon három egymás utáni térben gyönyörködhetünk. Elsőként a náměstí Svobody-ra (a) jutunk ki, mely a románkori település, a „váralja” centruma volt, de miután a városjogok elnyerésével a „váralja” az új város szerves részévé vált, a tér a város főtere lett. Ne tévesszen meg bennünket a tér épületeinek eklektikus kinézete: csaknem mind gótikus eredetű, tipikus középkori kereskedőház, keskeny, mély telek, a ház elején bolt, hátul raktár, lakások az emeleten.
A tér közepén a szokásos barokk Szentháromság-oszlop, a teret a városháza zárja le, melynek 47 m magas tornya látogatható. Legenda szerint, aki a távolban meg tudja pillantani Hazmburk várát, titkos vágya teljesül. A városházához közeli komlókertecske a komlóünnepségek színhelye.
Ha tovább haladunk északra, átszeljük a városháza mögött névtelen keresztutcát, mely a Május 5. térhez vezet, és amely a már említett árok betemetésével keletkezett.
A Hoštalka térről hamarosan elérjük a román–gót–barokk–neogót Mária mennybemenetele- plébániatemplom, mely után következik a harmadik, a Jan Žižka tér, melyet északon a hajdani vár helyén épült sörgyár zár le.
Visszatérve a templomhoz, jobb kéz felől találjuk a két megmaradt városkapu egyikét, s ha ezen áthaladunk, megszemlélhetjük a város maradék védműveinek leghosszabb, szépen helyreáállított szakaszát. A falak mentén menjünk vagy 300 métert délre, ott a Libočanská kapun visszajutunk a főtérre, ahonnan a Divadelní ulicén visszakanyarodunk a városfalhoz. Itt az ún. huszita bástyában mindössze 10 koronáért mulatságos kiállításnak lehetünk részesei: a világ legrégebbi sörivója (!) sírjának rekonstrukcióját láthatjuk más egyebek mellett. 2001-ben ugyanis a főtér kövezete alatt egy sokezeréves sírt tártak fel, férfi csontvázzal, kb. félliteres cserépkorsó és egy fahordócska maradványaival! Az igaz szenzációt a sír fenekén talált agyaglapocska jelentette, melyen hét karc volt, és ezt azonnal kikiáltották a világ legrégebbi söralátétjének...
Mindez eltörpül az évezredünkben EU-s pénzből létrehozott – „A Komló és a Sör temploma” komplexum mellett, melyet a náměstí Prokopa Velikého több elhagyott ipari műemlékében alakítottak ki. Kilátótorony, komlómúzeum, a komló és a sör temploma, étterem, minisörgyár... mindez együtt.
A sörínyencek paradicsoma minden év szeptemberének első péntekén-szombatján a „Žatecká dočesná”, azaz a „Žateci komlószüret” alkalmával következik el. Itt aztán minden van: nemcsak komlóünnepély, sörsátor, lacikonyha, hanem komlóverseny, négy fős csapatok sör-atlétikai versenye, sőt még a legszebb sörhas kiválasztására is sor kerül.. Ezt egyszer megnézzük!
Zachár Ottó
Látnivalók: Mária mennybemenetele-templom, Városháza, Huszita bástya, A komló és sör temploma
Szállás: Minihotel Kapitán, Nám. Svobody 119, 43801 Žatec
tel.: +420-606-806-261
http://www.travelguide.cz
Megközelíthető. Prága–Louny–Postoloprty– Žatec útvonal
(Bohemia, 2012/1-4. sz.)
***
***
CSEH KISVÁROS: Jindřichův Hradec
A cseh történelem egyik legendája a Vitkovok dél-csehországi óriásbirtokainak kialakulása. Eszerint Vítek z Pršic ősatya valamikor 1194-es halála előtt öt fia között szétosztotta birtokait, sőt címert is adományozott nekik.
A jelenetet több változatban örökítették meg 1550 körül készült táblaképeken, az egyikük legjellemzőbb részletét láthatjuk első illusztrációként.
Baloldalt áll szemben velünk a Télapó kinézetű Vítek z Pršic, aki a semmiből feltűnve 30 év alatt egyre fontosabb tisztségeket betöltve az uralkodói udvarban hatalmas birtokadományokra tett szert Dél-Csehországban. Előtte sorban egymás után aranyszínű páncélban négy „jobbkézről” való fia, közülük éppen Jindřichhel parolázik, aki címerül a kék pajzson aranyszínű rózsát, birtokként pedig Dél-Csehország osztrák tartományokhoz közeli keleti csücskét kapta. A negyedik fiú háta mögött – kicsit elkülönülve – szerényen áll csapata élén Vítek „balkézről” való fia, Sezima, aki szintén kapott címert is, birtokot is.(A festmény a telči kastélyban –szintén hradeci birtok – látható, mégis, kellő tisztelettel a teljes rokon-nagycsalád iránt, a képen mind az ötféle rózsás címer látható.)
A második fiú Jindřich/Henrik kapta tehát egyéb birtokok mellett városunk és környéke területét: nem valami lakatlan gyepüre kell gondolnunk. A vidék korábban a fejedelem kezelésében volt, a mai város helyén falu, a vár területén hradiště, azaz erődített hely létezett. Ez utóbbit már az uralkodó elkezdte kővárrá átépíteni, az új tulajdonos befejezte ezt a munkát. Ez a tény még azt a feltevést is valószínűsítheti, hogy a birtokot Jindřich nem apjától örökölte, hanem saját szolgálataiért ő maga kapta.
Oklevelekben 1220-ban bukkan fel az új építmény immár kővár neve Nova Domus, illetve Neuhaus alakban. Tulajdonosát Henricus de Novo Castro néven említik, a város neve először 1410-ből maradt ránk Jindřichův Hradec formában.
Elsőként egy román stílusú, szerényebb vár épült meg, melyből a kerek „fekete torony” bergfrit, azaz menekülőtorony , valamint a „középkori palotá”-nak nevezett épület magja maradt meg. Ezt a kisméretű román palotát a későgótikus korig többször bővítették: szélesebb is, hosszabb is lett, kápolnáját is meghosszabbították, magasították. Ugyanebben az időszakban (XIVXV. század) született meg a hajdani belső várfalhoz kívülről-belülről való hozzáépítéssel a mai „spanyol szárny” földszintje.
Mindeközben az 1277-es évben a király, II. Přemysl Ottokár lett a vár tulajdonosa, hiszen a közeli rokon Rožmberkek Ottokár Habsburg ellenes küzdelmében nyíltan az uralkodó ellen fordultak. Ottokár 1278-as, a morvamezei csatában bekövetkezett halála után a tulajdon visszaszáll a hradeciekre.
A vár építésének legaktívabb korszaka az 1500-as, 1600-as évekre tehető. 1507-től 1531-ig ugyanis I. Adam volt a vár és a város birtokosa, aki egyszersmind a Jagellók főkancellárjának tisztségét is viselte. Ennek következtében a várban megszaporodott a főúri, sőt talán az uralkodói látogatások száma, szükségessé vált a vár prezentációs célú átépítése, bővítése. A XVI. században készült el az „Adam-palotának” nevezett új szárny, a Nagy Árkád nevű udvarzáró épület, valamint a régi kerek sarokbástyás épülve a Nagy Rondella.
Tulajdonosváltás történt az 1600-as évek elején: a hradeci urak kihaltával a Slavaták vették át a vár és város tulajdonjogát, elsőként Vilém Slavata, akit az 1618-as defenesztráció alkalmával másodikként dobtak ki a prágai kancellária ablakán. Túlélve az esést, folytatta a várkastély kiépítését, bár őrá már kevés feladat maradt: a Rondellához vezető árkádot építette ki.
1691-től a Černín család az új birtokos, a vár esetében ez a szerepük a II. világháború utáni államosításig megmarad. Nevükhöz fűződik a várkápolna barokk átépítése, valamint a várszínház létesítése.
Öt évszázad építő tevékenysége, valamint a többszöri gondos rekonstrukció következtében Csehország egyik legszebb várát látogathatjuk meg. Négy különböző túraszakasz keretében sem tudjuk a teljes kastélyt és gazdag berendezését megtekinteni.
A hradeci kastélyról szólva nem lehet kihagyni a Csehország több kastélyéban is otthonos „Bílá paní”-t, a Fehér Asszonyt. Sajnos, a különböző föúri hölgyekről szóló legendák olyannyira összekeveredtek, hogy ma már nehéz a történteket személyekre szétválogatni. Várunkhoz Markéta z Hradce kapcsolódik, aki állítólag bevezette a szegények húsvéti megvendégelését: levest, halat és mézzel édesített kását kaptak.
Prága és Český Krumlov után Csehország harmadik legnagyobb várán kívül maga a város – Jindřichův Hradec – is kihagyhatatlan. Csehország műemlékvárosának fejlődése csaknem párhuzamosan haladt a váréval, hatszáz évnél is több ideig mindkettő tulajdonosa azonos főúr volt.
Amikor a vár helyén állt erődítmény a fejedelemtől átment Jindřich tulajdonába, természetesen megkapta a mellette fekvő jobbágyfalut. Növekedésével, az ipar és a kereskedés meghonosodásával és fejlődésével nem változott sem a település, sem a lakosok jogi státusa: nagyra nőtt jobbágyfaluról beszélhetünk, melynek bíróját az uraság nevezte ki.
A XIII. század közepe táján német mintára Csehországban is megjelentek az általában uralkodói alapítású szabad királyi városok, melyeket önkormányzatuk igazgatott, lakosai szabadok voltak. Sikeres működésük a főurakat is városok létrehozására ösztönözte.. Ez két úton volt lehetséges: vagy jobb adottságú jobbágyfalut bizonyos kiváltságok megadásával, vásárjoggal, az ipar, a kereskedés meghonosításával, korlátozott önkormányzati elemek engedélyezésével várossá fejleszteni, vagy új várost alapítani. Mindkét esetben a lakosok az uraság jobbágyai maradtak, nem váltak szabaddá (poddanské město=jobbágyváros).
Jobbágyvárossá nyilvánításhoz kellett az uralkodó engedélye, éppúgy a vásártartás megadásához. Egyebekben az uraság döntött, sokszor önkormányzati elemeket is beengedtek a város irányításába. A XV. század elején már csaknem 300 „poddanské město” volt Csehországban.
Jindřichův Hradec is egyszerű jobbágyvárosként kezdte, 1255-ben Jindřich kőfaragó a bíró. 1293-ban már városként említik, városfallal kerítik. 1369-ben a város belső részének, 1389-ben a külső részének adnak kiváltságokat. 1472-ben egységesítik a két városrész kiváltságait, 1493-ban városházát építenek. 1619-ben, amikor a tulajdonos – az ablakból kidobott Slavata – a rendek szemében kegyvesztett lett, a város megpályázta a szabad királyi város rangját – sikertelenül.
A város a jobbágyvárosok között nagyon jó pozícióra tett szert, mind a gazdasági, mind kulturális, mind népességi tekintetben. Gazdasági erejét nagyrészt textilipara adta, valamint kereskedése, mivel itt metszették egymást a Bécs–Prága és a Brünn–České Budějovice útvonalak.
Mindezek következtében Jindřichův Hradec ma vára nélkül is látványos, turistáknak való kellemes város. Ha elindulunk a Vajgar tóhoz közeli parkolóból a belváros felé, hamarosan találkozunk az északi dupla városfal maradványával, majd a Štítného utcára fordulva megpillantjuk a Keresztelő Szent János hajdani minorita templomot. Különlegessége, hogy az eredetileg háromhajósra tervezett templom baloldali hajója nem készült el, így aszimmetrikus, kéthajós elrendezésű. Gyönyörű gótikus freskók díszítik.
A közeli főtéren középkori és klasszicizáló homlokzatokat láthatunk, az északi oldalon, a 136–138. sz. ház árkádjai alatt csodálatos szépségű gyémántboltozatban gyönyörködhetünk. A tér mögött a Mária mennybemenetele-templomon kőtábla tanúsítja, hogy itt húzódik a 15 keleti hosszúsági fok, azaz a mi időzónánkban akkor van dél, amikor Jindřichův Hradecben a Mária-templom árnyéka a legrövidebb.
A templom előtti háztömbnyi komplexum a hajdani jezsuita kollégium, a Komenského utca másik oldalán a jezsuita szeminárium. Itt járt iskolába az anyjától elszakított gyermek Rákóczi Ferenc, akinek emlékét korábban emlékszoba őrizte a múzeummá alakított épületben. A helytörténeti gyűjtemény sztárja a világ legnagyobb mechanikus betlehemje.
A szeminárium és a kollégium épületeit az egyetlen megmaradt városkapu, a Nežárská brana köti össze. A szomszédos urasági sörgyár falán emléktábla tanúsítja, hogy 1831–35-ig itt lakott a gyermek Bedřich Smetana, akinek az édesapja itt (is) volt sörfőző mester.
A város fejlettségének bizonyítéka, hogy Csehországban itt világították először az utcákat elektromos árammal. Hálózat még nem lévén, egy vízimalmot építettek át áramfejlesztővé.
Jó sétákat tehetünk a városnézés után a belvárost övező parkokban, a keleti oldalon a Kis Vajgar és a Vajgar tavak partján. Ha elfáradtunk, megéheztünk, megszomjaztunk, bátran visszafordulhatunk az Óvárosba: lépten-nyomon beülhetünk valamelyik hangulatos sörözőbe vagy étterembe.
Köszönet Jiřinana Psíkovának a várostörténeti adatokért.
Zachár Ottó
Látnivalók: várkastély, Mária mennybemenetele-templom, jezsuita szeminárium
Olcsóbb szálláshely: Hotel Perla
Nádražní 299, 377 01 Jindřichův Hradec
tel.: +420-384-361-639
e-mail: perla@p-aklier.cz
Megközelíthető: Budapest – Bécs – Horn – Třeboň – Jindřichův Hradec
(Bohemia, 2011/1-4. sz.)
***
***
CSEH KISVÁROS: PROTIVÍN
Kisvárosok sorozatunk 28. tagjának főszereplője a dél-csehországi Protivín, egyszersmind a sorozat első olyan városa, ahol még nem jártunk. Éppen ezért került most, félig-meddig véletlenül a látókörünkbe. Sikerült ugyanis szert tennem két rézkarcra, melynek szerzője ugyanaz az F. Mehl, aki utóbbi számunk „Třeboň” vedutáját is metszette, sőt mostani számunk Kratochvíléjét is.
Mindkettő – Protivín és Kratochvíle – Schwarzenberg-birtok volt, valószínűleg a más ismert Pauline hercegné ceruzarajz-sorozatának további két rézmetszetét leltem meg. Minthogy a protivíni hidat is ábrázol, alkalmas a címlapra is, de a cseh kisvárosok rovatunkba is illik...
A Csehországba látogatók előtt mindazonáltal nem ismeretlen a város neve, hiszen a protivíni „Platán” sört széles körben isszák, ezenfelül a név hallatán rögtön beugrik a Švejkből a budějovicei anabázis egyik helyszíneként:
„Elhagyta az erdőt, s mivel jobb kéz felől valami város látszott, Švejk északabbra fordult, aztán délre, és ott is valami város tűnt elébe (Vodňany volt), Švejk ügyesen elkerülte átvágva a mezőn, s a felkelő nap már a protivíni behavazott lejtőkön találta. Csak előre – mondta magában Švejk, a derék katona, hív a kötelesség”...
Nem tudjuk, a város mikor, hány éves évfordulóját ünnepelte már, de a település úgy 750 éves lehet.
Létesítése része vlt II. Přemysl Ottokár telepítési politikájának, melynek keretében a Vítkovok dél-csehországi előretörését kolostorok, települések létesítésével igyekezett ellensúlyozni (Zlatá Koruna, České Budějovice stb.). Az egyik helyfoglalási központ volt Písek, melynek vonzáskörzetébe tartozott Protivín és a később említendő Myšenec falucska is.
Városunkat a Blanice folyócska átkelőjénél létesítette 1260 körül Protív – afféle „lokátor”, megbízott –, mégpedig egy királyi vár és a hozzátartozó falu formájában. Az erőd közvetlenül a folyó mellé épült, így a keleti oldalon védett volt, három oldalról árok övezte. Először a ma már nem létező lakótorony épült fel, később az északi és déli oldalon lakószárny.
Ottokár 1278-ban – a morvamezei csatában – bekövetkezett halála utáni zűrzavarban Protivínt zálogba adják három ausztriai nemesnek 1282-ben, 1335-ben IV. Károly még trónörökösként visszaváltja, de IV. Vencel újból elzálogosítja, majd 1434-ben Luxemburgi Zsigmond a Rožmberkeknek adja zálogba. A várat 1438-ban elhagyottnak, üresnek írják le, amit az 1470-es években a sokadik zálogtulajdonos Chval z Pohnaní felújít, sőt a család építteti meg a vár harmadik, nyugati szárnyát.
A Habsburgok 1526-os trónra kerülése után előbb a Pernštejnek, majd a Hradeciek építik át a várat reneszánsz kastéllyá 1530–1576 között, ekkor készült el a keleti szárny, így az udvar zárttá vált. Az 1600-as évek második felében a kastélyt barokk stílusban átépítették, amit az 1714-es – a várost is érintő – tűzvész után megismételtek. 1711-ben vette birtokba az épületet az utolsó főúri család, a krumlovi-hlubokái Schwarzenbergek. Ők Pavel Ignác Bayert bízták meg a helyreállításával, a munkát a Pesten is működött Erhard Martinelli fejezte be 1724-ben. Ebben az évben a parasztok földjeinek rovására megnagyobbítják a kastélykertet, és benne fácánost létesítettek.
A XIX. század eleji klasszicizáló „fazonigazítás” után a század második felében eredeti – XVII. századi – formájában újjáépítik a déli és nyugati szárny faszerkezetű külső járófolyosóját. 1880-ból való a kastélyhoz közeli kápolna. 1948-ban államosították az épületet, amelyben ezután iskola, majd nevelőintézet, végül üdülő működött. Jelenleg kihasználatlan, Prága 4. kerületének tulajdona, megvételre kínálják. Sajnos sem a kastély, sem a parkja nem látogatható.
Maga a város a cseh kisvárosok között a szerényebbek közé tartozik kiterjedése és léleszámát tekintve. Megalapításától kezdve jobbágyfalu, illetve jobbágyváros (poddanské město) volt, amit nálunk mezővárosnak hívtak. Ez okból a településnek nyilvánvalóan évszázadokig nem volt önkormányzata, hanem a mindenkori uraság igazgatta a birtokát képező 14 faluval, sörgyárral, malommal, halastavakkal stb. együtt. Városunknak ily módon városfalai sem voltak, hiszen státusa csak 1899-ben emelkedett erre a rangra.
A település gazdasági élete sem volt kiugróan élénk. 1628-ban nyert jogot hetivásárra, 1671 óta működtek céhei, 1771-ben Mária Terézia három országos vásár tartását engedélyezte. Nem hozott átütő fejlődést a XIX. századi általános ipari fellendülés sem. A Schwarzenberg-birtokok, sem a vállalkozásaik nem tudták eltartani a szaporodó népességet. Százak vándoroltak ki Amerikába, ahol 1872-ben Iowa államban megalapították új falujukat, amelyet szintén Protivínnak neveztek. (Az első bevándorló 1855-ben érkezett erre a vidékre, a 2000. évi népszámlálás szerint a helységnek 379 lakosa volt. Minden augusztusban „cseh napok”-at tartanak.)
Protivín alapvető jellemzője volt a tulajdonosoktól való évszázados függés. Itt nem volt aktív, vállalkozó kedvű polgárság, mely saját gazdaságának felvirágoztatásán túl büszkén „dajkálgatta” volna kedves városát. Az utolsó tulajdonos család, a Schwarzenbergek voltak igazán vállalkozó szelleműek. Országrésznyi birtokaik jövedelmével nem elégedtek meg, hanem megszámlálhatatlan üzemet működtettek szerte Dél-Csehországban: öntödétől kezdve üveghutákon, sörgyárakon stb. keresztül cukorgyárakig. Sikeresen lobbiztak vasútvonalak, országutak építésénél is. Főként Jan Adolf Schwarzenberg (1799–1888) közgazdaságilag képzett és jóérzékű gazdasági szakember tett sokat a településért. A XIX. század végi és XX. századi növekedés nem tudott igazi cseh kisvárosi hangulatot teremteni.
Protivín központja az átlagban 40 m széles, több mint 320 m hosszú főtér, a Masarykovo náměstí. Déli végét a már ismertetett kastély határolja, északi oldalát pedig a nagy urasági gazdasági udvar, melyet a Hradeci urak alakítottak ki 1579–82 között, egy Řehoř Kubatától megvett jobbágytelek helyén. A városháza a keleti oldal kastélyhoz közelii részén található. Csaknem szemben vele a Portugál Szent Erzsébet dékáni templom (1661–62) eredetileg a mellette lévő kórházhoz tartozott. A templom másik oldalán a plébániát láthatjuk.
2011. tavaszi dél-csehországi utunkon pótoljuk a protivíni látogatást, annál is inkább, mert „új” iskolájának (1904) homlokzatát Mikoláš Aleš sgraffitója ékesíti, melyet nem volt időnk megtekinteni a 2010-es Aleš-túrán.
Városnézés után feltétlenül meg kell látogatni a közigazgatásilag Protivínhez tartozó Myšinec falut. A sokszor emlegetett II. Přemysl Ottokár itt egy vadászkastély építésébe fogott. Bár teljesen nem készült el, néhányszor megfordult ott az uralkodó, akinek halála (1278) után a kastélyról elfeledkeztek. Részben lassanként széthordták építőanyagként, részben a kastély egyes helyiségét házként felhasználták. Még olyan információ is olvasható, hogy a falu főtere az építmény nagyterme volt... Ezt meg kell nézni, hisz ilyen másutt nincs. Myšenec nevezetessége még a Szent Gál-templom, melynek sekrestyéje Kr. u. 1100 körüli román stílusú templomocska, melyet 1270 körül gótikus stílusban kibővített a zvíkovi és píseki vár építőműhelye. A templom belsejében 1340 körül készült freskók láthatók.
Helyi érdekesség a temető mentén elhelyezett, szentek freskóival díszített sírkövek. Még érdekesebb, hogy a pici, ma Protivínhez tartozó Myšenec 1670-ig Protivín felettese volt, itt működött a környék plébániája.
Mindezeket a 2011. tavaszi dél-csehországi utazásunk alkalmával láthatjuk, amikor píseki kirándulásunkat egy Protivín–Myšenec-látogatással vezetjük be.
Zachár Ottó
(Bohemia, 2010/1–4.)
Látnivalók: kastély (távlatból), Portugáliai Szent Erzsébet-templom, sörgyár
Olcsóbb szálláshely: Pension u dřeveného ptáka
Selibov 14
398 11 Protivín
Tel.: +420_382-222-666
Megközelíthető: Budapest–Bécs–Horn–České Budějovice–Protivín útvonalon
***
***
CSEH KISVÁROS: TŘEBOŇ
Kisvárosunk vízitúrázóink kedvence. Egyhuzamban megtéve a Budapest–Bécs–Horn–Neunagelnberg utat a nagyszámú és nagyon szomjas társaság kikényszeríti a megállást az első, sörrel jól ellátott cseh kisvárosban. Ez a kisváros Třeboň, amely nemcsak a sörözők, éttermek sokaságával csalogat, de középkorias jellegénél fogva sok látványosságot is nyújt a látogatóknak.
Třeboň Dél-Csehország egyik ékköve. Eredeti német neve – Wittingau – arra utal, hogy a terület, mint Dél-Csehország jórésze is a távoli XIII. században a Vítkov-család tulajdonában volt. Ezen a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas vizes, mocsaras, tőzeglápos, ritkás erdős tájon a Vítkovok landštejni ága létesített egyszerű urasági, gazdasági udvart, mellette hamarosan kialakult a település.
Az 1200-as évek végén már plébánia temploma, egyszerű városerődítése van. A Landštejnek apránként lemondanak a třeboňi uradalomról és településről, 1366-ban a teljes birtok a rokon Rožmberkek kezére kerül. Ez a mindig kreatív főúri család azonnal Třeboň fejlesztésébe kezd. Jan Očko z Vlašinu érsek hozzájárulásával azonnal egy augusztinus kolostor építésébe fognak, a teljes kolostor, különleges kéthajós templomával együtt már 1384-ben készen van, a rend alapító uraitól kiterjedt birtokokat kap.
A település is fejlődésnek indul, gazdagodik. 1379-ben városi rangot nyer, igaz, hogy csak „poddanské město” (jobbágyváros) lehet, mivel földesura van. A Rožmberkek azonban megértő urak voltak, városaiknak csaknem annyi jogot biztosítottak, mint ez időben a „szabad királyi városok” kaptak az uralkodótól.
IV. Károly korlátozott sószállítási jogot ad a városnak, a XIV. század végén a város bekerített része teljesen be van építve, sőt a déli oldalon már külvárosa is van szegénykórházzal, sok tucat mester működik, köztük sörfőzők és halasmesterek.
A környék – sok vízfolyásával, jó vízmegtartó képességével, nagyjából sík felszínével – alkalmas mesterséges halastavak létesítésére, s ezt a tulajdonságát a XIII. század eleje óta fokozódó mértékben ki is használták. IV. Károly szinte tudományos alaposságú határozatban rendelte el e lehetőségek kihasználását. A következő évszázadokban a třeboňi uradalom új folyóágak ásásával, a terep célirányos rendezésével többszörösére növelte a haltenyésztés kapacitását. Érdekes, hogy a kezdeti időkben a halastavaknál „vetésforgót” alkalmaztak, azaz a felnőtt halak lehalászása után nem töltötték fel vízzel, hanem hagyták kiszáradni, egy évig pihenni, sőt be is vetették, így a feltöltéskor a halak sok táplálékhoz jutottak.
Az 1420–30-as huszita időkben a város ura politikai állásfoglalásának megfelelően Třeboň nem adott teret a közeli táboritáknak, akik a várost többször, de hiába ostromolták.
Nem kedvelték a Rožmberkek Pogyebrád Györgyöt sem: az ellene létrehozott „strakonicei egyesülés” tagjai a třeboňi frissen átépített váracskában találkoztak.
A XV. század második felében tovább gazdagodik a város. Céhek alakulnak, Szent Jakab napjától hétnapos vásárra kapnak engedélyt, a szállítható só mennyiségét is növelik. Emelte Třeboň fontosságát, hogy 1493-tól haláláig (1505) itt élt a gazdaság vezetéséről lemondott Vok z Rožmberka, aki a haltenyésztés fejlesztésére két elismert szakember mellett egy csaknem tizenéves vadászt – Štěpán Netolickýt – is meghívott. S fiatalember az 1500-as évek elejére merész fejlesztővé válik. A „Zlatá sloka” (arany folyás) ásott csatornával összeköti a Lužnice és a Nežárka folyókat, ezáltal több új halastavat lehetett létesíteni.
1513-ban községi sörgyárat helyeznek üzembe, búzasört is főzhetnek. A XVI. század elején egy családi viszály miatt csaknem szétesik a Rožmberk birodalom. 1523-ban a család gyermektelen feje, IV. Petr z Rožmberka házas unokafivérei helyett a papi hivatású, így hivatalból gyermektelen Janra hagyja a vagyont. Ennek halála után – egy 1482-es családi szerződés folytán a Rožmitalok, illetve a Švamberkek örökölték volna a vagyont, de az unokafivérek ráveszik Jant, hogy a leginkább rátermett fivért, Jindřichet bízza meg a birtok kezelésével, aki azonnal elkezdte a harcok a leendő örökösök ellen. A helyzetet a mohácsi csata oldotta meg, ugyanis a döntésképtelen Jagello Lajos helyett trónra lépő Habsburg Ferdinánd megengedte, hogy a Rožmberkek tekintélyes summákkal megválthassák saját birtokukat.
1551-ben a 16 éves Vilém veszi át a megmentett családi birtokok igazgatását. Tíz év múlva az addigi krumlovi várnagyot, Jakub z Krčina-t bízza meg a teljes birtok rendszer igazgatásával. Ő lesz a „regent”, a kormányzó. Emlékét Třeboňban életnagyságú szobor és a „Regent” sörmárka őrzi.
A jószágkormányzó meg is érdemli a város utólagos elismerését, hisz nagyon sokat köszönhet neki. Nemcsak a váracska nagyvonalú reneszánsz kastéllyá építését és az urasági sörgyár létesítését, hanem azt is, hogy az 1562-es nagy tűzvész után az elpusztult, részben faépítésű épületeket mindenütt kőépítményekkel pótolták. A telkek beosztását, a „mázhauzok” alapvető szerkezetét megtartották, de a város reneszánsz külsőt vett fel. Új városházát építettek.
1574-ben befejeződik a város déli részén megcsodálható Svět (Világ) elnevezésű halastó építése. Létesítéséhez át kellett helyezni a korábban itt felépült külvárost, kórházat és templomot a břilicei országút mellé. A tó gátja a városfalak közelébe került, a létrejött vízfelszín a város fölé magasodik, ezért a lakosok féltek a víz kiöntésétől és tiltakoztak. Ezét Jakub mester a „Nevděk” (köszönetlen) elnevezést akarta a tónak adni. A „rybník” létesítésén kívül Krčíni Jakab áthelyeztette a Zlatá Stoka árkát, és az új mesterséges árokkal (Nová řeka – új folyó) kötötte össze a Lužnicét és a Nežárkát. Ezek eredményeképpen megépíthette Dél-Csehország legnagyobb halastavát, a Rožmberket, mely fénykorában 15 km² volt (ma kisebb, az idők folyamán néhány halastó megszűnt, vagy nagyságát redukálták.)
1592-ben a kétszer nősült, mégis gyermektelen Vilém halála után, a konokul agglegény Petr Vok nemcsak a birtok igazgatását veszi át, hanem 1602-ben Třeboňba tette át a Rožmberkek központját, minthogy az óriási adósság miatt az eddigi fészket, Český Krumlovot el kellett adni II. Rudolfnak. A költözés a kastély újabb bővítését és átépítését jelentette: könyvtárat és levéltárat kellett építeni. Emiatt megszüntették a főtér nyugati végén lévő břilicei kaput, helyette a kolostor mellett megnyitották az új „budějovicei” kaput. A várossal való egyezség alapján a két kapu közti városfal felhasználásával egy hosszú földszinti helyiségsort építettek a levéltárnak, az emeleti „hosszú folyosó” pedig összekötötte a kastélyt a kolostortemplommal.
1611-ben meghalt Petr Vok, utód hiányában a Švamberkek kezére jutott nemcsak a Rožmberkek vagyona, de az óriási adósság is, ami 42 millió garast tett ki. A birtok Petr Švamberké lett, aki azonban a harmincéves háború elején rész vett a rendi ellenállásban, így a családot teljes birtokelkobzás sújtotta. Třeboňt a fehérhegyi csata (1620) után még 26 hónapon át védték a császáriak ellen, végül a védőket kiéheztették. Az ostromlók a lakosságot nem bántották, de sok kárt okoztak a halastavak lecsapolásával. Élelmiszer híján ugyanos csak így, a könnyen megszerezhető halzsákmánnyal tudtak a zsoldosok is életben maradni.
A třeboňi uradalom a császáré lett, aki rokonának, III. Ferdinándnak adta zálogba. 1647-ben a friss tulajdonost új birtokára Schwarzenberg Adolf udvari ember kísérte, aki 1660-ban kölcsönei és szolgálatai fejében megkapta a třeboňi birtokot. (A későbbi szupermágnásnak ez volt az első dél-csehországi birtoka.) Třeboň új tulajdonosa is továbbfejlesztette a kastélyt, a városi fegyverraktár helyén urasági sörgyárat létesített.
A harmincéves háború pusztításai óriási emberhiányt okoztak a gazdaságban. A többször visszatérő járványok, majd az 1740-es évek osztrák–porosz háborúi fokozták a nehézségeket. A földesurak majorságaiba nem jutott elég robotos jobbágy, ezért a hiányt a robotosnapok számának növelésével igyekeztek pótolni. Mária Terézia csillapító rendeleteit nem tartották be, így 1775-ben jobbágyfelkelések törtek ki, melyek elnyomására katonaságot vezényeltek ki. A szomszéd falvakban megbúvó főkolomposok elfogását a parancsnokság nagymennyiségű sörrel jutalmazta.
1780-ban a főtéren, a reneszánsz díszkút közelében Szűz Mária-oszlopot állítanak. Alig egy év múlva a templomtorony javítása közben tűz üt ki, 68 ház ég le, s az újjáépítés már a szokottnál egyszerűbb módon történik. 1785-ben II. József rendeletére az augusztinus kolostor tevékenységét megszüntetik, később iskolák foglalják el azt épületeket. A század végén a városháza udvarán redutát építenek, ahol színházi előadásokat is tartanak. 1832-ben ugyanitt színház épült, amelyben 1844-ben fellépett a legendás Matěj Kopecký vándorbábos.
A XIX. század második felében az iparosításnak kellett volna következnie. A Schwarzenbergek azonban nem támogatták új munkahelyek létesítését, féltették nagygazdaságaik működéséhez szükséges bőséges és olcsó munkaerőt. Így 1868-ban megakadályozták, hogy a város közelében teherelosztó pályaudvar létesüljön.
Ezekben az évtizedekben a város sokat vesztett középkori vonásaiból. A lábasházak árkádjait általában befalazták, a városerődítés nagy részét lebontották, a két városfal közötti térséget többnyire beépítették. Az oromzatos homlokzatokat sok esetben olasz típusú, azaz az utcavonallal párhuzamos tetőtérre cserélték. A város középkorias jellegét a II. világháború után igyekeztek megerősíteni. Már 1949-ben védett városi műemlék-rezervációvá nyilvánították az eredeti lábasházas, vagy oromzatos kialakítást. Tovább csinosodott Třeboň az rendszerváltozás után, hiszen a házak döntő többségét reprivatizálták, és a visszakapott épületekben tucatszámra nyíltak a panziók, éttermek, üzletek. Třeboň ma a turisták szempontjából nagyon hangulatos város. Az osztrák határ közelsége, a hangulatos vendéglők kellemes árai, a főtéren gyakori sokadalom – kürtős kalács, mézbor és egyéb földi jók csábításával – biztosítja az állandó városnéző sereget, de biztosra veszem, hogy az ott lakok is élhetőnek tartják.
Zachár Ottó
(Bohemia, 2009/1–4.)
Látnivalók: kastély, kastélypark, Svatý Jiljí-templom, városkapuk, sörgyár
Olcsóbb szálláshely: Penzion Bašta
Podbřežanská Bašta
37 901 Třeboň
tel.: +420-777-239-530
Megközelíthető: Budapest–Bécs–Horn–Neunagelnberg/Halánky–Třeboň
***
***
CSEH KISVÁROS: LOUNY
A Prágából Lipcsébe vezető ősrégi út csehországi - jórészt az Ohře folyó mentén vezető - szakaszán a XIII. században több szép kisváros jött létre: Slany, Louny, Žatec, Chomutov. E városok egyike sem előzmény nélküli, frissen telepített szabad királyi város (mint pl. Dél-Csehországban České Budějovice), a XIII. század végére már mindegyik jelentős település, és Chomutov kivételével - mely a német lovagrend kezében volt - királyi város.
Városunk elődje egy Luny nevű falucska, mely a mai városközponttól kb. egy km-re, nyugati irányban helyezkedett el, a mai žateci előváros helyén, egy gázló közelében. Így elképzelhető, hogy a Szent Péter-templom (ma kőtár) a falucska temploma volt.
Luny - miként a környék számtalan kistelepülése is - a XIII. század elején a kladrubyi apátság tulajdona volt, később egymás után több környékbeli nemes úr birtokolja, majd II. Přemysl Ottokár szerzi meg, aki 1253-ban idehívott szász takácsok számára királyi várost alapított.
Az új település számára kedvezőnek mutatkozott a Luny falutól keletre elhelyezkedő, nem túl magas, de jól védhető fennsík. A város megalapítása után a gázlón, amely a Litoměřice felé vezető út része volt, hidat - nyilvánvalóan fahidat - létesítettek, ugyanis 1295-ben már adókedvezményt kap a város a híd javításának megsegítése.
A város szász őslakosai egyébként a cseh környezetben hamarosan elcsehesedtek és valószínűleg a szakmájukat is elfeledték, mert a későbbiekben semmilyen híradás nincs a textilgyártásról. A lounyi polgárok impulzív, bővérű természetű emberekként váltak ismertté. Verekedősek és hirtelen haragúak lehettek, mert a középkorban ilyen mondás járta: "Örülhet az, akit Lounyban nem ölnek meg..." Bővérűségükről a régi feljegyzések is tanúskodnak: a városi tanács ugyanis a házasságtöréseket és egyéb erkölcsi kilengéseket nem pellengérrel vagy szégyenpaddal, hanem kizárólag pénzbüntetéssel sújtotta, s a krónikák szerint csupán 1545-ben 230 aranydukátra rúgott a tilosban szerelmeskedők büntetése! Ebből kikövezték a várost, sőt még a városfalak javítására is jutott belőle.
Az elcsehesedett Louny az 1420-ból kezdődő huszita háborúkban - ellentétban a csaknem teljesen német lakosságú városokkal - a huszita oldalra állt. Slanyval és Žateccal katonai szövetséget kötve a Prágai Városszövetség "ragyogó hármascsillagát" alkották. A huszitizmus évei alatt a város óriási birtokokat szerzett az elpusztított kolostorok földjeiből, de Pogyebrád György alatt vissza kellett szolgáltatni azokat.
A városi tanács már említett pénzéhsége nem volt véletlen:1517-ben még a középkorban sűrűn előforduló tűzvészek között is ritkán tapasztalható óriási katasztrófájában csaknem az egész város elpusztult. A torony kivételével megsemmisült a város gótikus plébániatemploma is, melyet az 1380-as évek óta Szent Miklósnak szenteltek. Az 1538-ig tartó újjáépítés alatt Louny kivételesen híres, ma sokat látogatott műemléke jött létre, melynek építéséről furcsamód sok apró részletet tudunk, de a legfontosabb tudnivaló terén a sötétben tapogatózunk.
A templomról szóló rövidebb-hosszabb, turistáknak szóló információk egyértelműen Benedik Rejtnek, a cseh későgótika német származású mesterének tulajdonítják a templom tervezését. Ez az adat Adam Danilr z Veleslavína 1578-ban kiadott Történelmi kalendáriumából származik, azt több kortársa átvette, s ennek alapján terjedt el Rejt szerzőségének hite. E vélekedést erősítheti, hogy Rejt 1524-ben, az építés elkezdésének idején néhány napot Lounyban töltött, sőt földi pályafutását is ott fejezte be. A közhit szerint a templomban temették el, de sem halálának dátumát, sem sírjának helyét nem ismerjük.
A város helytörténetének modern kutatói azonban - főként Bořivoj Lůžek - a város nálunk elképzelhetetlen módon megmaradt korabeli számadáskönyveit tanulmányozva rádöbbentek arra, hogy a garasos kiadásokat is feltüntető, cseh nyelven vezetett dokumentumokban egyetlen fillér pénzkiutalást sem találtak Benedikt Rejt számára. Már pedig, ahogy azt a kutatók szarkasztikusan megjegyzik, a mester nem ingyen végzett munkájáról volt híres, ellenkezőleg: közismert, hogy a járadékának elmaradása miatt egyszer tüntetően levonult a Kutná Hora-i templom építéséről. Rejt tervezősége ellen szól az is, hogy pontosan ismerjük az építést vezető mesterek, de ugyanúgy az összes többi iparos, művész nevét, míg Benedikt Rejt neve sehol sem fordul elő.
Mindazonáltal meghökkentő tény, hogy valamelyik építőmester az ő tanítványa volt, így ingyen konzultált vele, ötleteket adott neki, sőt engedélyezte neki a speciális tetőkialakítás felhasználását.
Az 1517-es tűzvészben a gótikus torony elpusztult, de a jó gazdasági helyzetben lévő polgárok újjáépítették városukat, a XVI. század vége felé már reneszánsz stílusban. Latin iskolát is létesítettek, ami elismertséget jelentett a városnak.
Sok más településhez hasonlóan városunk is csaknem elpusztult a harmincéves háború alatt. Žateci elővárosát már 1620 őszén felégette Valdštejn, utána mindig tartózkodott a városban valamilyen hadsereg, hol a császáriak, hol a szászok, hol a svédek. Korabeli források szerint 1630-ban már csak 108 lakos élt a városban, ez a szám 1634-ben 33-ra csökkent. A háború után hat évvel a házak fele még lakatlan, a háború előtti 5000 helyett még csak 700 a lakosok száma. Mivel az új lakosok nagyobbrészt németek voltak, az addig csak cseh nyelvű Louny kétnyelvűvé vált, de a városházán a cseh nyelvhasználat is megmaradt 1864-ig, amikortól ismét kizárólagossá vált.
A nehezen talpra álló várost 1802-ben és 1808-ban is tűzvész sújtja, melyek az 1517 után épült házak zömét elpusztította, s szerény, klasszicizáló épületekkel pótolták.
Az 1820-40-es években a kor szokásainak megfelelően a feleslegesnek tartott középkori városerődítéseknek mintegy kétharmadát lebontották: így í városfalak keleti és déli részét, a prágai kaput és a žateci kapu belső részét.
A város gazdasági fejlődésnek indult az 1860-as évek végén a vasúti közlekedésbe való bekapcsolódás ipari üzemek létesítését segítette, meggyorsult az átépítés - új, eklektikus épületekkel -, a külső városrészek kiépülése. 1904-ben Louny vasúti csomóponttá vált, ezért a vasút igazgatósága a vasutasok számára 28 földszintes családi házból álló telepet épített ("régi kolónia"), 1912-ben pedig a neves prágai építész, J. Kotěra tervei szerint építeni kezdték az 56 házból álló "új kolóniát". A családi házas, villaszerű építkezés magán vonalon is fellendült, s négy új városnegyed jött létre az óváros körül, több száz új családi házzal.
A város jó földrajzi, közlekedési s egyéb adottságai révén a II. világháború után szinte kivételezett helyzetbe került, annál is inkább, mert a korábban kedvezményezett Žatec fejlődését talán hajdani német volta miatt gátolták. Louny ipara fejlődött, a lakosok száma rohamosan nőtt, 1980-ra a háború előttihez képest megduplázódott. Az új lakók elhelyezését az 1960-70-es években csak panelházakban tudták megoldani, a jórészt lebontott külvárosokban. Ily módon a város ősi részét jelentő žateci előváros eltűnt, ma a két régi temploma kivételével csupa panelház. További bontással járt, hogy az új Prága-Chomutov útvonalat közvetlenül a városmag déli oldalán alakították ki, sőt a Mostba vezető út éppen a žateci kapu előtt keresztezte a prágai utat.
Az 1990-es évek elején ez a folyamat abbamaradt. Az óvárost 1992-ben műemlék zónává nyilvánították, később a védelmet kiterjesztették az 1810 körül épült Ohře-hídra. A prágai és mosti utat a várost elkerülő módon újra építették, így Louny mentesült az átmenő forgalomtól.
Kisvárosunkban több, Csehország szerte ismert, híres ember született, mint Jaroslav Vrchlický költő, aki csehre fordította az Ember tragédiáját, Kamill Herbert építész, aki a prágai Szent Vitus-templom rekonstrukcióját befejezte, Václav Hlavatý, világhírű matematikus, Karel Konrad író.
Turistáknak feltétlenül ajánlott a Lounyban való megállás, néhány óra alatt mindent megnézhetünk, ami érdekes. Legfontosabb célpont a Szent Miklós-templom, melyet szezonban hétfő kivételével 10-től 17 óráig, azon kívül 14-től 16 óráig meglátogathatunk. Nem szabad kihagyni a torony megmászását, ahonnan a Cseh középhegység távoli vulkáni kúpjait és a város panorámáját, de közelről a sátortetők kialakítását is megtekinthetjük.
A templom mögötti körzeti múzeum szép gótikus épületben található, nagyterme hálóboltozatos. Közel hozzá a volt sörgyár épületében működik a Benedikt Rejt Galéria, az egyik középkori bástyában sokmillió éves, megkövesedett fatörzseket állítottak ki. Érdemes megnézni a Mírové náměstín a "Daliborka" feliratú épületet: a hajdani bíróság árkádjai alól hirdették ki a halálos ítéleteket. A közhit szerint Dalibor z Kozojed nemesét is, akit a szomszéd földesúr jobbágyainak elcsábításával vádolva bebörtönöztek, majd Prágában kivégeztek. A legenda megható, de nem lehet igaz: Dalibort 1498-ban végezték ki, az épület 1600 körül épült. Kihagyhatatlan a žateci kapu, a megmaradt városfalak, bástyák megtekintése.
Evés-ivás vonatkozásában is kellemes élményeket kínál a város. Különösen hangulatos a Szent Miklós-templomhoz közeli U kalicha (Kehelyhez) vendéglő, mely nemcsak Husz János és az itt lakók barátságáról kapta a nevét, sokkal inkább arról a legendáról van szó, mely szerint Jan Žižka ebben a házban találkozott titkos kedvesével. Ha ez nem is volt így, akkor is jól érezhetjük magunkat a Kehelyben.
Zachár Ottó
(Bohemia, 2008/1-4. sz.)
Látnivalók: Szent Miklós-templom, Daliborka-ház, Okresní muzeum, Žatecká brána (žateci kapu), Zkamenělý les (kővé vált erdő)
Szállás: Pension dům kultury, Husova 2382, 440 01 Louny
tel.: +420-415-652-531
e-mail: dumkult@iol.cz
http://www.dumkult.cz
Megközelíthető: Prága, majd 7-es úton Slany, Louny
***
***
CSEH KISVÁROS: Uherské Hradiště
Észak-Morvaországba mindig Nyitrán keresztül utazunk, mert ily módon - Csehországba lépve - útba ejthetjük a három "magyar" nevű városka valamelyikét.
Itt, a hajdani magyar-morva határtól 15-20 km-re találhatók ugyanis Uherský Brod (Magyar rév), Uherský Ostroh (Magyar szirt), valamint városunk, Uherské Hradiště (Magyar vár).
Elnevezésüket indokoltnak látjuk, ha tudjuk, hogy oklevéllel bizonyítottan Könyves Kálmán uralkodása (1308-1342) idején a magyar föld még a Morva-Olšava folyókig terjedt, így mindhárom település helye pontosan a határra esett.
Hármuk közül talán Uherské Hradiště érdemli meg leginkább városnézésünket útközben. Valójában napokat is tölthetnénk itt, mert a városban rengeteg a látnivaló. Egyrészt a "Staré Město" (Óváros) városrészben a IX. századi Nagymorva Birodalom látványos és látogathatóvá tett emlékeit tárták fel az 1960-as években, másrészt Uherské Hradiště az ún. "Slovácko" országrész központja, melynek kultúráját számtalan helyszínen mutatják be az érdeklődő közönségnek. Az említett morva-szlovák vidék lakói ugyanis erősen "szlovákosak", mind beszédjüket, mind viseletüket, mind népzenéjüket, temperamentumukat illetően: a slováckói karakter bemutatására gazdag városi múzeum, valamit egy egész park, a Smetana-kert szolgál. (Az Osztrák-Magyar Monarchia idejében a magyar szakirodalom a morva-szlovákokat egyszerűen tótnak nevezte.)
Ha mindezen múzeumi specialitásokra nem futja rövid időnkből, a város bebarangolása kihagyhatatlan. Már a várostérkép futólagos áttanulmányozásakor feltűnik, hogy a helységnek furcsa módon két főtere van, és a régi városháza a főtereket összekötő utcának pontosan a közepén áll. Honnan ered ez a jószerint egyedülálló városrendezői megoldás?
A feleletet a történelem adja meg.
A várost II. Přemysl Ottokár alapította 1267-ben, a Morva-folyónak akkor még - a XVII. század végéig - létező szigetén, a magyarok folytonosan ismétlődő támadásainak elhárítására. Az új település két régebbi közé ékelődött be: északon a már említett Staré Město - amelyet akkor még Velehradnak hívtak - határolta, délen is csaknem összeért Kunovicével. Minthogy az új város lakóit a két említett településről toborozták, mindkét csoport kapott egy-egy főteret: a kunoviceiek a délebbi elhelyezkedésű - ma Masarykról elnevezett - teret, a Staré Město-ból jöttek az északi, Marianské náměstít népesítették be, a városházát pedig testvériesen, a két tértől azonos távolságban építették fel.
Mivel a megalapított új város a velehradi apátság területén jött létre, először a Nový Velehrad nevet kapta. A XIII-XIV. század fordulóján már Hradištěnek nevezik, 1497-től pedig Uherské Hradiště. Új nevének megszerzésében valószínűleg Corvin Mátyás is segített, aki az 1470-es években többször sikertelenül ostromolta a várost. Mégis az 1479-es olmützi egyezség után békésen birtokába került településsel igen lovagiasan viselkedett: a mindenkori cseh király iránti hűségért városcímerrel és a piros pecsét engedélyezésével jutalmazta meg őket.
A kezdetben csak széles árokkal és cölöpfallal megerősített város már 1315-ben Csák Máté, 1334-ben Róbert Károly ostromát szenvedte. A huszita háborúk alatt már a XIV. század közepén kiépített kővédművek segítségével tartott ki Zsigmond és a katolicizmus hűségén. 1432-ben magyar hadak verik vissza a huszitákat a város falai alatt. Számtalan kiváltságot kapott az évszázadok alatt az uralkodójához hű település. Zsigmond uralkodása (1387-1437) alatt elnyerte a só szabad raktározási, valamint a városon átszállított só utáni vám jogát. Utószülött László a zsidók adójával, Pogyebrád György 12 évi adó elengedésével jutalmazta őket, és megengedte fél mérföldes körzetben minden kupectől vám szedését. (A jó hragyistyáni polgárok erre megvették a környező falvakat, így szélesítve ki vámszedésük hatósugarát.)
Corvin Mátyás elleni sikeres védekezésük jutalmául az addig önálló Staré Město tulajdonjogát is megkapták. Jagello Ulászló a vámszedő jogosítványukat egy mérföldre kiszélesítette, elengedte ezen felül az összes adójukat, helyette csupán évente egy kardot kellett ajándékozni a királynak 31 dukát értékben.
A XVI. században a város a csehtestvér hitre tért, a ferenceseket távozásra kényszerítették. Bocskai István 1605-ös sikertelen ostroma után, a fehérhegyi csatát (1620) követően Buquoi őrgróf harc nélkül jutott a falakon belülre, ezután Dietrichstein kardinális és Kulišek plébános vezetésével rögtön megkezdődött az ellenreformáció.
A császári erőktől ezután sem Bethlen Gábor 1621-es, sem a svédek 1643-as ostroma nem volt képes visszavenni Hradištět. 1643-ban Kroměřížből (Kremsier) jezsuiták telepedtek le. ők 1779-ig. a rend feloszlatásáig maradtak.
Földbástyás külső védőművekkel vették körül a települést a harmincéves háború után, melyeket aztán eléggé elhanyagoltak, így 1742-ben porosz katonák bakancsai tapodták a várost. A külső, barokk védőrendszert 1778-ban, a belső, középkori falrendszert az 1840-es években bontották le. Mindazonáltal a háború néhányszor még meglátogatta a települést: 1805-ben francia katonák élvezték Uherské Hradiště kényszerű vendégszeretetét, a II. világháború alatt pedig nagy károkat szenvedett.
A szokásos kisiparos-kiskereskedő gazdaság mellett inkább közoktatási-közigazgatási hatáskörökkel emelkedett ki környezetéből a monarchia időszakában:német és 1884-től cseh gimnázium, számtalan általános iskola, óvodák, több helyi lap és számtalan kerületi hatáskörű igazságszolgáltatási, pénzügyi, közigazgatási szervezet működött itt.
A hivatalnokváros jelleg csak a II. világháború után változott meg. Jelentős üzemek - konzervipar, gépipar - telepedtek le, a lakosságszám megnőtt. Hasonlóan a többi cseh kisvároshoz, 1989 után Uherské Hradiště is sokat szépült. Bár alaprajza teljesen megfelel a középkori kiépítésnek, műemlékjellege nem olyan szembetűnő, mint szerencsésebb sorstársaié. Az eklektikus, sokszor modern homlokzatok mögött gyakorta középkori épületek rejtőznek.
Természetesen kisvárosunk kellemes a turisták számára: jó információs központ, jó éttermek, szép, rendezett főterek várják őket féltucatnyi szoborral, szökőkúttal, virágokkal. Van mit nézni: a Masaryk-téren a Xavéri Szent Ferenc-templom dominál, körülötte a jezsuita rend kolostora. A kolostor hátsó frontjáról közelíthető meg a leghangulatosabb része, a Klášterní vinárna - Kolostor borozó -mennyei hosszúságú dongaboltozatos étterme.
Elhaladva a tér XVIII. századi delfines szökőkútja mellett, a Prostřední ulice közepén találjuk meg a tornyos régi városházát, amely - mint már tudjuk - pontosan azonos távolságra van a kunovicei és velehradi telepesek főtereitől (az emeleten jó étterem). Az utcán tovább sétálva eljutunk a Marianské náměstíre. Északkeleti végében található az 1362-ben lapított városi kórház és a Szent Erzsébet-kápolnája. Mellette látjuk a XV. század első felében épült ferences kolostort, alapítója - Jan Filipec, Corvin Mátyás kancellárja - a kolostor Gyümölcsoltó Boldogasszony-templomában nyugszik. A kolostor háta mögötti néhai zsinagóga ma könyvtárként szolgál.
A városból kifelé a Palacký téren elhaladunk a barokk Szent Sebestyén-kápolnácska előtt, melyet 1715-ben a pestisjárvány elmúltával a császári helyőrség emelt a védőszent iránti hálából. Ha a Všehrdova utcából utolsó pillantást vetünk a belvárosra, két egymás mögött elhelyezkedő tér különleges látványával búcsúzhatunk Uherské Hradištětől.
Zachár Ottó
(Megjelent: Bohemia, 2007/3-4. sz.)
Látnivalók: Xavéri Szent Ferenc-templom, Gyümölcsoltó Boldogasszony-templom. Masaryk-tér, Marianské náměstí
Olcsóbb szálláshely:
Ubytovna HC Uherské Hradiště - Zimní stadion
Na rybníku 1057, 686 00 Uherské Hradiště
tel.: +420 572 570 315
Megközelíthető: Budapest - Komárom - Nyitra - Vágújhely - Mijava - Uherský Ostroh - Uherské Hradiště
***
***
